Bőgel György összes bejegyzése

Hivatás / 2

Posted in Nincs kategorizálva /

Ha belekezdtünk, folytassuk: álljon itt a magas pesztizsű értelmiségi foglalkozások jövőjéről szóló írás második része!

—————————————————

Egyes szakmák átalakulása nem új jelenség. Az Ipari Forradalom során egész sor szakma tűnt el, hiszen a kézművesek szerepét átvették a gépek. Arra is van példa, hogy felhalmozott tudás mennyisége és bonyolultsága, a megoldandó problémák sokfélesége miatt mélyebb lesz a szakosodás, a szakmák széthasadnak.

A hivatások és a technológia viszonya érdekes és ellentmondásos. A szakértők használják, sőt, gyakran maguk fejlesztik a munkájukhoz szükséges technológiát, ami aztán visszahat rájuk, megváltoztatja őket. Minden jel arra vall, hogy napjainkban a digitális technológiák, a számítógépek, a szoftverek és az internet fejlődése a legnagyobb átalakító erő.

Példákat könnyen találhatunk. Vegyük elsőként a tanári munkát! A számítógépes tanulás, az úgynevezett e-learning több évtizedes múltra tekinthet vissza, sokáig azonban e téren nem sikerült áttörést elérni. A közelmúltban azonban változott a helyzet, méghozzá alapvetően a technológia képességeinek fejlődése miatt: a gépek erősebbek lettek, a szoftverek okosabbak, a kommunikáció széles sávú. A mai multimédiás oktatási megoldások hatékonyabbak és szórakoztatóbbak a korábbiaknál. A gépi intelligenciának köszönhetően több lehetőség nyílik testre szabásra, a tanulók képességeihez, intelligenciájához való igazodásra. A legjobb iskolák úgynevezett „masszív online kurzusai” rendkívül népszerűek lettek, sok ezren jelentkeznek rájuk (bár kétségtelen, hogy kevesen fejezik be azokat).

A jogászi munkában is megfigyelhető az információs technológia áttörése. Ezen a területen gyakori eset, hogy rengeteg szöveget, könyvtárnyi irodalmat kell átnézni releváns esetek, precedensek után kutatva. Ez eddig általában a kezdő jogászok, gyakornokok feladata volt, a jövőben viszont egyre inkább a mesterséges intelligencia vállalja magára ezt a gyötrelmes és időrabló feladatot. A munkát megkönnyíti a szövegek digitalizálása és a számítógépes keresés: a jogász vagy a segédje kulcsszavak alapján kutathat, de mivel sok találatot kaphat, nem szabadul meg a kínos feladattól. Egy ROSS nevű fiatal kanadai vállalkozás erre kínál megoldást. Az IBM Watson nevű (e könyv első fejezetében már említett) intelligencia-csúcstechnológiájának felhasználásával lehetővé teszik, hogy a jogászok emberi nyelven feltett kérdésekre kapjanak intelligens válaszokat. A rendszer folyamatosan tanul, felhasználói segítségével fejleszti önmagát. Mondhatjuk erre azt, hogy ez a megoldás nem helyettesíti, hanem támogatja a jogászokat, vagyis nem változtatja meg a jogi tudáshoz való hozzáférés módját, hosszabb távon viszont arra számíthatunk, hogy Watson a pereskedők, a betegek, a farmerek és mások közvetlen tanácsadója lesz, amivel úgy lehet „beszélgetni”, mint egy jogásszal, orvossal vagy agronómussal.

Ha a jogászi munka géppel való kiváltásáról van szó, nem kell azonnal a legmagasabb szintű gépi intelligenciára gondolni. A Fair Document nevű vállalkozás például az ingatlanok adásvételéhez kapcsolódó jogi tanácsadással foglalkozik. A gép strukturált interjú formájában gyűjti be az ügyféltől az ügylettel kapcsolatos információkat, elmagyarázza a teendőket, majd elkészíti a szükséges jogi dokumentumok (például egy szerződés) ajánlott változatát, kiemelve azokat a részeket, ahol szerinte alaposabb megfontolásra, esetleg további tanácsokra van szükség. A jogászi szakma számítógépesítésének fontos jele, hogy vezető egyetemeken szaporodnak a jogi informatikával (legal informatics) foglalkozó kutató és oktató központok; példaként említhetjük például a Stanford Egyetem CodeX nevű részlegét.

A számítógépek a pénzügyi tanácsadók felségvizeire is behatolnak. Fiatal vállalkozások például olyan feladatok megoldására használnak mesterséges intelligenciát, mint a kockázatnak való kitettség követése és elemzése, szokatlan tranzakciók azonosítása, hitelkérelmek minősítése, csalások felismerése, biztosítási kárigények vizsgálata, befektetési döntések támogatása. Akinek például befektetési tanácsokra van szüksége, ezt a szakértői szolgáltatást ma már egy robottól is megkaphatja.

Az orvosi munka gépestésében különösen látványos fejlődést tapasztalhatunk. A kiadások tekintetében a cukorbetegség a világ legköltségesebb betegsége, vegyük ezt példaként. Rengeteg ember szenved ebben a bajban: szakértők szerint egy évtizeden belül Kínában több cukorbeteg lesz, mint amennyi az USA teljes lakossága, ahol egyébként 30 millió a cukorbetegek száma, vagyis a lakosság 10%-áról van szó. A betegeknek minden évben több ezer dollárt kell költeniük kezelésre, és akkor a komplikációkat még nem is vettük számításba. Ha a költségek mellett a kieső bérekkel is kalkulálunk, az USA 245 milliárd dollárt költ évente a cukorbetegségre[1].

Nem meglepő, hogy az orvosi munka gépesítésével, az ellátás, a kezeléshez való hozzáférés javításával és a költségek csökkentésével sokan foglalkoznak. A Virta Health nevű cég okostelefonos alkalmazása rendszeresen kikérdezi a betegeket mindenkori állapotukról. A háttérben dolgozó mesterséges intelligencia „kiismeri” a telefon gazdáját, felfigyel az állapotukkal kapcsolatos árulkodó jelekre, tanácsot ad nekik és az orvosaiknak. A döntéseket az orvosok hozzák, de az alkalmazás segítségével sokkal hatékonyabban dolgozhatnak. A Livongo cég készüléke online glükózmérővel van felszerelve, a mért adatokat mesterséges intelligencia elemzi, a páciens pedig testre szabott ajánlásokat és tanácsokat kap. A Qventus rendszer a kórházakban dolgozó orvosok munkáját segíti: magába szív és feldolgoz minden, a kórházon átfutó adatot, mesterséges intelligenciával támogatja a döntéseket, a működés racionalizálását. A londoni Imperial College „Deep Medic” nevő programjában Deep Learning technológiával segítik a röntgenfelvételek elemzését. A Cleveland Clinics távmonitorozási központja úgy néz ki, mint egy repülőtér irányítótornya: a kórházakban és otthon tartózkodó betegeket online adatgyűjtő eszközökkel figyelik, baj esetén a gép automatikusan riaszt.

Minél több pácienssel és esettel foglalkoznak a gépek, tanuló algoritmusaik annál okosabbak lesznek. Az angliai Royal Free Hospital vesebetegség-monitorozó rendszere több mint másfél millió páciens öt évet átfogó adatait dolgozhatja fel. A rendszer előre jelzi a problémákat, mérések szerint naponta két órát takarítva meg a nővérek munkaidejéből. A londoni Babylon cég mesterséges intelligencia szakértők tucatjaival dolgozik egy olyan okostelefonos robotdoktoron, aminél orvosi konzultációk során nyert adatok milliárdjait használják fel diagnózisra és közvetlen tanácsadásra.

Mi a közös ezekben a megoldásokban és hogyan hat a számítógépesítés a fejezet elején említett szakmákra, magas presztízsű értelmiségi hivatásokra?

Témánk szempontjából az egyes hivatásokhoz tartozó tevékenységek három csoportba sorolhatók. Minden szakmának van egy olyan része, ami viszonylag könnyen megtanulható, rutinjellegű és jól algoritmizálható, vagyis a munkavégzés lényegében jól definiálható szabályok alkalmazását jelenti. Maradjunk az orvosi munkánál: rengeteg olyan orvosi eset van, ahol valamilyen betegség néhány könnyen beazonosítható tünet alapján nagy biztonsággal felismerhető, és az adott problémához valamilyen standard terápia rendelhető. Van olyan becslés, hogy az orvosi esetek 90%-ánál nincs szükség specialistára, egy generalista háziorvos jó diagnózist és terápiás javaslatot tud készíteni. A jogászi munkában egy ingatlanügylet szerződésének elkészítése, ha nincsenek különösebb komplikációk, szintén rutinmunka. Egy épület tervezésénél rengeteg rutinjellegű feladat adódik. A számítógépek az ismétlődő, algoritmizálható, adatalapú elemzési és döntési feladatok növekvő részét önállóan is el tudják látni, önmagukban is ki tudják szolgálni az ügyfeleket, vagyis gépi csatornát biztosítanak a szakmai tudáshoz való hozzáféréshez.

A tevékenységek második csoportjánál szükség van emberi közreműködésre, felügyeletre is, de a munkavégzőnek nem kell magasan képzett és drága szakembernek lennie. Az ember dönt és felügyel, de a munkájához erős gépi támogatást kap. Az ember szerepe gyakran csak az, hogy a gép javaslatait felülbírálja, ha azokban valamilyen szokatlan, irreális dolgot tapasztal, illetve „tolmácsoljon” az ügyfél és a gép között. Az elektronikus kereskedelemben például előfordul, hogy az automata árazó rendszerek valamilyen impulzus hatására irreális, vagy esetleg morális szempontból megkérdőjelezhető döntéseket hoznak – ilyenkor jól jön az emberi felügyelet és beavatkozás.

A harmadik csoportba azok a tevékenységek tartoznak, amelyeket változatlanul csak emberek tudnak megfelelően ellátni, az emberi kreativitás, személyes tapasztalat, intuíció nélkülözhetetlen.

Hogyan változhat az említett tevékenységcsoportok egymáshoz viszonyított aránya a jövőben? A jelen jelenségeit és tendenciáit látva feltételezhetjük, hogy az első csoport kiterjedése fog növekedni elsősorban a harmadik rovására. Miért gondoljuk ezt? Azért, mert az adatosítás általános és masszív tendencia szinte minden szakterületen, a gépek kapacitása nő, a mesterséges intelligencia versenyre kell az emberi tudással. Az egyes hivatások hátterében felhalmozódó tudásanyag növekvő mértékben digitalizált, a friss tudás szinte teljes egészében az. A gépek egyre megbízhatóbban ismernek fel helyzeteket, képesek a releváns adatok begyűjtésére és feldolgozásra, tanulni tudnak az eredményekből, számos területen jobb döntéseket tudnak hozni az embereknél és azokat végre is hajtják.

Az arányok eltolódása természetesen nem egyforma mértékű és sebességű lesz az egyes hivatásoknál. Lesznek olyanok, amelyek különböző okokból tartósan ellent tudnak állni a gépesítésnek, de akadnak majd olyanok is, ahol az emberek szinte teljesen eltűnnek, az emberi szakma gyakorlatilag megszűnik, a munkát algoritmusok veszik át. Az mindenesetre egyértelmű, hogy a hivatások körében a megszokott közvetlen emberi kapcsolaton kívül van más módja, csatornája is a tudáshoz való hozzáférésnek, és ez a technológiai fejlődésének, elsősorban a számítógépesítésnek köszönhető. A technikai lehetőség mellett meg kell említenünk a kényszert is: félő, hogy az új csatornák és megoldások nélkül a jelenlegi rendszerek nem lesznek fenntarthatók, a költségek tovább emelkednek, emberek tömegei maradnak az út szélén.

[1] A Centers for Disease Control and Prevention adatai alapján

Hivatás / 2 bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Hivatás

Posted in Nincs kategorizálva /

Egy új könyv egyik fejezetén dolgozom, ami a hivatásként is emlegetett, magas presztizsű értelmiségi szakmák jövőjéről fog szólni, különös tekintettel a digitális technológiák fejlődésének hatására. Idemásolom a bevezetését.

—-

Ha rosszul érezzük magunkat, orvoshoz fordulunk. Ha nagy értékű ingatlan szeretnénk vásárolni, vagy valamilyen peres ügybe keveredünk, keresünk egy jó ügyvédet. Ha tanulni szeretnénk, megnézzük, melyik iskolában találkozhatunk a legjobb oktatókkal, vagy magántanárt fogadunk. Ha a gyerek furcsán viselkedik az iskolában, tanácsot kérünk egy pszichológustól. Ha át kell szervezni a vállalatunkat, vezetési tanácsadóktól kérünk diagnózist és tervet.

Orvos, ügyvéd, tanár, pszichológus, vezetési tanácsadó… Közismert, tekintélyes szakmákról van szó, olyanokról, amelyeket gyakran hivatásként[1] is emlegetünk: orvosi hivatás, tanári hivatás stb. A sort folytathatjuk tovább is: építész, pap, adótanácsadó… Kérdést azonban, hogy mennyire tágíthatjuk a kört, milyen szakmákat sorolhatunk a hivatások körébe. Hivatásnak tekinthető például az újságírás, vagy mindenfajta újságírás? Asztalosokra szükségünk van, egy jó asztalosnak sokat kell tudnia, ügyesnek és tapasztaltnak kell lennie, de van olyan, hogy „asztalosi hivatás”? Be kell látnunk határvonalak homályosak, a kategóriák tágak, pontatlanok.

Ebben a fejezetben azokkal a szakmákkal, illetve hivatásokkal foglalkozunk, amelyeket angolul „professions”-nak neveznek. Mi alapján különböztetjük meg ezeket a többi foglalkozástól? A felsorolt példákkal (orvos, tanár, vezetési tanácsadó stb.) kapcsolatban négy fontos tulajdonságot kell megemlítenünk.

  • Különleges tudás, szakértelem. Az adott hivatás képviselői szakértők, akik sok év fáradságos munkájával magas szintű, összetett és bonyolult ismereteket tesznek magukévá. Az egyetemi végzettség általános elvárás. Ez a tudásanyag részben explicit, rögzített, kodifikált: könyvekben, folyóiratokban, modern adattárakban megtalálható. Van azonban „hallgatólagos”, tacit része is, ami csak a gyakorlat során sajátítható el. A szakma tipikus feladatainak ellátásához mindkettőre szükség van: egy tanártól például nem csak azt várjuk, hogy jól ismerje a maga szakterületét, hanem hogy valóban tudjon tanítani, hasonlóképpen egy építész jó házakat tervezzen, ügyvédünk eredményesen rendezze ügyeinket. Jobban bízunk egy olyan vezetési tanácsadóban, aki már több vállalatot rendbe tett, szívesebben fordulunk egy olyan sebészhez, aki már sok embert sikeresen megoperált.
  • Szövetkezés, elitizmus, meritokrácia. A hivatás gyakorlóinak körébe nehéz bejutni, a bejutás pedig tudáshoz, vizsgákhoz, minősítésekhez teljesítményekhez kapcsolódik. A szakemberek gyakran szövetségekbe, kamarákba tömörülnek, és ezek a szervezetek különleges jogosítványokat, kizárólagos engedélyeket kaphatnak a társadalomtól hivatásuk gyakorlására, akár monopolhelyzetet is élvezhetnek. A szakmát falak védik a kontároktól, az amatőröktől.
  • Szabályozás és önszabályozás. Az említett (mérnöki, orvosi, pedagógiai stb.) tevékenységek általában erősen szabályozottak. A szabályok egy része az államtól ered, ugyanakkor a szakmai szervezetek, szövetségek bizonyos fokú autonómiát élveznek, szabályozhatják magukat, önállóan intézhetik közös ügyeiket.
  • Értékek és etika. A szakma képviselőit közös értékrend, írott és íratlan etikai szabályok is összekötik. Az ügyvédi, adótanácsadói, orvosi, papi és egyéb tevékenységeknek megvan a maga etikája, ami törvények által nem szabályozott helyzetekben is eligazítást adhat. A hivatásokkal kapcsolatban gyakran emlegetjük a hivatástudatot, ami a tudás és az értékek melletti elkötelezettséget, a felelős magatartást jelenti.

A hivatásnak tekinthető, különleges tudást és felkészültségek igénylő szakmák társadalmi fontossága vitathatatlan. A társadalomnak szüksége van a felhalmozódott tudásra, ahhoz pedig nagyrészt a szakma képviselőin, a szakértőkön keresztül juthatunk hozzá. A tudás és annak felhasználója között a szakértő a kapus, vagy modern szóval az „interfész”. Az itt tárgyalt igényes értelmiségi szakmák a gazdaságban is komoly súllyal bírnak, gondoljunk például az oktatási rendszerben dolgozó rengeteg tanárra vagy a hatalmas egészségügyi szektorra. Bár a hivatásokat sokan önállóan gyakorolják, a felsorolt területeken óriási szervezetek is működnek: a kórházakat vagy a globális tanácsadó cégeket hozhatjuk fel kézenfekvő példákként. Ezek irányítása, a szakértőkkel való foglalkozás különleges vezetői feladatot jelent[2].

A szakértői foglalkozások sokak számára biztos megélhetést, jó jövedelmet biztosítanak, ami akkor is igaz, ha művelőik a munkajövedelmük alapján nem tartoznak a leggazdagabbak közé. A munkavégzéssel kapcsolatban többről van szó a pénznél: lélektani hatásokkal is számolni kell. A szakértői hivatással érdekes, az emberi tudást és képességeket próbára tevő feladatok járnak, képviselői úgy érezhetik, hogy hasznos és teljes életet élnek, az emberek felnéznek rájuk. Jól fizetett és megbecsült szakértőnek lenni életmódot és életérzést is jelent. Sok szülő szeretné, hogy gyermeke mérnöki, jogászi, orvosi pályára lépjen, e körből állítanak példaképeket a fiatalok elé.

Bátran kijelenthetjük: a szakértői hivatások a társadalom és a gazdaság nélkülözhetetlen, fundamentális elemei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden rendben van körülöttük. A világ változik, és velük változnak az itt tárgyal szakértői foglalkozások is.

Lássuk először a problémákat! Tanárra, orvosra, ügyvédre, építészre, tanácsadóra szinte mindenkinek szüksége van, de a munkájukat nem tudja mindenki megfizetni. Sokan érezhetik úgy (és ebben gyakran igazuk is van), hogy a legjobb szolgáltatásokhoz csak a leggazdagabbak férnek hozzá, a szegényebbek kénytelenek alacsonyabb színvonalúval megelégedni. Egyes rendszerekkel kapcsolatban az is felmerül, hogy a jelenlegi formájukban anyagilag fenntarthatatlanok. A legismertebb példa az egészségügy: az Eurostat és az OECD adatai szerint Magyarország nemzeti össztermékének (GDP) körülbelül hét százalékát fordítja egészségügyre (állami és a magánkiadások együtt), de ezzel csak a 20. az Európai Unió országainak mezőnyében: az Uniónak több olyan tagja van, ahol ez a mutató meghaladja a tíz százalékot. Az abszolút értékek mellett a tendenciák is meghökkentők: az Amerikai Egyesült Államok mutatója 2000-ben még „csak” 13% volt, 2014-ben viszont már meghaladta a 17%-ot; az országban jelenleg heves politikai viták folynak az Obama elnök által bevezetett egészségbiztosítási rendszer fenntarthatóságáról.

Az egészségügyi szolgáltatások tehát drágulnak, a kiadások növekednek, az orvosi tudáshoz való hozzájutás rendszerének fenntarthatósága mindennapos probléma. De említhetjük az oktatási rendszert is, hiszen az egyetemi hallgatók egyre súlyosabb eladósodása világjelenség.

Korábban szóltunk róla, hogy egyes hivatások képviselői, illetve a kamaráik, szövetségeik az államtól különleges státuszt, szabályozási autonómiát kapnak. Érthető és elfogadható, ha az ilyen szervezetek védik a szakma színvonalát és becsületét, nem engednek akárkit a köreikbe, falat építenek maguk köré. A monopóliumok azonban veszélyesek, korlátozzák a versenyt, sokszor feleslegesen védik a már bent lévőket az újaktól, magasan tartják az árakat. Gyakran merül fel az a vád, hogy védőfalak túlságosan magasak, a bekerülés szabályai homályosak, a tudáson, a tapasztalaton, a szakmai érdemeken kívül más is szerepet játszik: a rendszer korrupt és feudális, kiskirályok uralkodnak benne, a szakma kasztosodik. Problémaként merülhet fel ennek az ellenkezője is: korlátok nincsenek, a szakmát önjelölt amatőrök és sarlatánok lepik el, felhígul, elveszti a komolyságát.

A hivatások művelőire szükségünk van, de gyakran úgy érezzük, hogy ki vagyunk szolgáltatva nekik. Tudatlanok, laikusok vagyunk velük szemben, aszimmetrikus a helyzetünk. Kritikus szituációkban nem dönthetünk magunkról, az alternatívákkal sem vagyunk tisztában, nem segíthetünk magunkon. Az ügyfél tudatlan, tájékozatlan, laikus, képtelen önmagán segíteni, nem tud magáról felelősen gondoskodni – gyakran találkozhatunk ezzel az alapállással. A helyzeten csak ront, ha a szakma képviselői ködöt vonnak maguk és a tudásuk köré, érthetetlen zsargont használnak, a szavaikat sem értjük.

Az általános megbecsülés ellenére a hivatások gyakorlói között is akadnak sarlatánok, csalók, sőt bűnözők is. A századforduló számviteli, könyvelési botrányoktól volt hangos, a világ egyik legnagyobb könyvvizsgáló cége a vádlottak padjára került, és ez az esemény súlyos sebet ejtett a szakma tekintélyén. 2002-ben FBI ügynökök szállták meg az egyik legnagyobb amerikai kórház folyosóit: kiderült, hogy súlyos szívműtétek sorozatát végezték el teljesen feleslegesen: a diagnoszták összejátszottak a sebészekkel, félrevezették a pácienseket, tüneteiket félremagyarázták, egyszerű, olcsó és hatásos terápiák helyett kockázatos műtétet javasoltak, amiket pénzéhes sebészek végre is hajtottak. Ez az eset a piaci megoldások veszélyeire is ráirányította a figyelmet, kiderült, mi történhet, ha a befektetők érdekei a pácienseké elé kerülnek, és miért fontos az átláthatóság és az elszámoltathatóság: nők és férfiak százai kerültek kés alá, de nem az orvostudomány, hanem a profit és a presztízs nevében. Az ilyen esetek híre nagyon gyorsan és korlátok nélkül terjedhet a modern kommunikációs csatornákon, ami általános bizalomvesztéshez vezethet, és alkalmanként vezet is.

A hivatást jelentő szakértői szakmák jövője szempontjából a döntő kérdés a felhalmozódott tudás hasznosításának módja. Mi ennek a történelem során kialakult modellje? Ha valamilyen probléma megoldása érdekében szükségünk van e tudás valamely szeletére, szakértőhöz – ügyvédhez, tanárhoz, orvoshoz, mérnökhöz stb. – fordulunk: ők a kapusok, ők biztosítják a hozzáférést és a megoldást, ők a közvetítők az ügyfél és a tudás között. Hatékony ez a modell? Hosszú időn át elboldogultunk vele, ma azonban számos indoka és jele van a változásnak. Van más módja a tudáshoz való hozzáférésnek? Hatékonyan szolgálják a hivatások gyakorlói a társadalmat? Mit vehetnek át a gépek az emberek tevékenységéből? Ha új modellek válnak lehetségessé és versenyképessé, a hivatások képviselőitől kell-e várnunk a változásokat, vagy ez olyan, mintha a kecskére bíznánk a káposztát?

A hivatások világa átalakulóban van, és ennek fontos következményei lesznek valamennyiünkre nézve. Az új modellek már megjelentek, versenyeznek a régivel, próbálgatjuk, teszteljük ezeket. Alapvető és tartós változásokra számíthatunk. Vajon fel kell készülnünk egy „hivatások utáni”, „poszt professzionális” társadalomra?

Mit hagyunk magunk után?

[1] A magyar „hivatás” szónak világi és egyházi értelmezése egyaránt van. Az angol „profession” szövegkörnyezettől függően jelölhet valamilyen értelmiségi szakmát, vagy a szakmát gyakorlók csoportját.

[2] Ezzel a kérdéssel a „Megéri jónak lenni?” című könyvünk 4. fejezetében foglalkoztunk.

Hivatás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Kőkorszaki történet

Posted in Nincs kategorizálva /

Egészen 1989-ig az Intel számokkal jelölte a processzorait. A cég marketingesei már a 486-os bevezetésénél is azt javasolták Andrew Grove-nak, a vállalat magyar származású vezérének, hogy számozás helyett neveket kellene használni. Grove úgy határozott, hogy az 1993-ban piacra dobott verzió nem az 586-os számot, hanem a Pentium nevet kapja.

Tévedés lenne azt hinni, hogy pusztán egy névről van szó: a kérdésnek fontos jogi és piaci vonatkozásai voltak. Először is a számokat nem lehetett jogilag védeni, a Pentium nevet viszont igen. Ha mondjuk a régi rivális, az AMD ki akart jönni valami hasonlóval, akkor komoly pénzeket kellett fektetnie egy más márkanév marketingjébe. Másodszor, a Pentium névvel és a hozzá kapcsolódó “Intel Inside” kampánnyal az Intel megváltoztatta az informatikai iparág fontos játékszabályait. A cég vevői célcsoportját hagyományosan a számítógépgyártó vállalatok mérnökei alkották. A végső felhasználók a számítógépgyártók nevével találkoztak, sokan közülök minden bizonnyal azt sem tudták, mi van a dobozokban. Az 1991-ben elindított “Intel Inside” kampánnyal a vezető mikroprocesszorgyártó végképp kilépett a beszállítók homályos köréből: a gépekre ragasztott, prospektusokban és plakátokon megjelenített “Intel Inside” cimkék azt sugallták, hogy az Intel chip a csúcstechnológia, a kiváló minőség és a korábbi verziókkal való kompatibilitás garanciája; ha valakinek ezek fontosak, olyan gépet vegyen, amelyen ott a cimke. A kampányhoz 1994-re 1.200 vállalat csatlakozott, csaknem a teljes számítógépipar, az “Intel Inside” márka értékét marketing elemzők közvetlenül a Coca-Coláé és a Marlboroé után sorolták. Egy ilyen erejű márkanévvel csak az tudja felvenni a versenyt, aki az Intelnél sokkal olcsóbb és/vagy sokkal jobb processzorral rukkol ki.

A márkanév és a végső felhasználók előtt való közvetlen megjelenés kötelez – ezt a leckét az Intel a Pentium-botrányt átélve tanulta meg. 1994 egyik októberi napján egy Thomas Nicely nevű matematikus telefonált be a céghez, mondván, hogy a zászlóshajó Pentium chip matematikai hibát vét. Ez nem volt meglepetés a cég mérnökei számára, akik úgy gondolták, hogy a problémára soha senki sem fog majd rájönni, és ha mégis feltűnik néhány különleges felhasználónak, a hibás chipeket csendben ki lehet cserélni. A mikroprocesszorokban az óriási komplexitás miatt gyakran előfordultak kisebb hibák, akárcsak a Microsoft operációs rendszereiben. Gondoljuk el: egy Pentiumban már 3 millió tranzisztor volt.

1994-ben az Intel alapvetően mérnöki gondolkodású és viselkedésű vállalat volt: a márkapolitika, az arculatépítés és a fogyasztói pszichológia nem tartozott az erősségei közé. Nicely professzort egyszerűen lerázták, ő azonban nem hagyta magát, e-mail üzenetek formájában tájékoztatta kollegáit az esetről, majd a hír felkerült az Internetre. Novemberben az Electrical Engineering Times címlapsztoriban számolt be a történtekről. Engedve a nyomásnak az Intel bejelentette, hogy a rossz chipeket kicserélik azoknak, akik igazolni tudják, hogy a munkájukban valóban érinti őket a hiba. Az elégedetlenkedők kórusa ettől még hangosabb lett: hogy jön ahhoz az Intel, hogy eldönse, szüksége van-e egy vevőnek felsőbb szintű matematikára? A Világhálón Pentium-viccek és reklamációs kalandokról szóló beszámolók tűntek fel. Megjelent a CNN, aztán a New York Times, a Wall Street Journal és a Boston Globe. Az “Intel Inside” kampánnyal megsértett számítógépgyártók örömmel ragadták meg az alkalmat a visszavágásra.

Decemberben összeült a válságstáb, és az Intel kapitulált: bejelentette, hogy minden chipet kicserél. A memória-krízis elhúzódásán okulva Grove gyors tempót diktált, a hibából sajátos erényt kovácsolt: a csere megmutatta a világnak a cég óriási pénzügyi erejét, a mutatványt ugyanis aligha tudta volna más utánacsinálni. 1995-ben közzé tette egyik legfontosabb processzorának hibalistáját, arra késztetve a Motorolát, az AMD-t meg a többieket, hogy szintén publikálják a sajátjukat. A világ megtanulta, hogy hibátlan chipre várni illúzió, az Intel pedig közelebb került ahhoz a felismeréséhez, hogy a végső felhasználó a döntő tényező, és nem a számítógépgyártók köre.

Kőkorszaki történet bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Mire képes?

Posted in Nincs kategorizálva /

„A technológiával kapcsolatban soha ne mondd, hogy soha!” – ezt a mondatot ma reggel olvastam Brynjolfsson és McAfee professzorok új könyvében. „Technológia” alatt nyilván digitális technológiát, informatikát és távközlést, röviden infokommunikációt kell érteni.

A két jeles szerző gyakran publikál, korábbi műveikről valószínűleg szóltam ebben a blogban is, sőt, az egyikről a Közgazdasági Szemlébe is írtam ismertetést. Ezekben a művekben általában arról értekeznek, hogy mire képes már a technológia, mire lesz képes a jövőben, és mire nem. Érdekes figyelni, újabb és újabb publikációikban a professzorok hogyan vizsgálják felül korábbi nézeteiket, illetve jóslataikat. Az utolsó említett kategória (amire nem lesz képes a technológia) határozottan szűkül. E tartomány mindenkori határvonala tulajdonképpen az ember és a gép (robotok, okos szoftverek) közötti munkamegosztás meghatározója. A gépnek egyre több, az embernek egyre kevesebb jut.

Ma reggel a vonaton éppen a kreativitásról szóló szakaszt olvastam el. Az eddigi álláspont lényegében az volt, hogy az ember kreatív, a gép nem az. A könyv példáiból kiderül, hogy bizony a gép is képes kreativitásra, kifejezetten meghökkentő újdonságokkal is elő tud állni.

Mire képes? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Jog a javításhoz

Posted in Nincs kategorizálva /

Jog a javításhoz. Szépen alliterál, de egy törvényjavaslatról van szó, nem versről. A javaslatot egyszerre adták be az Amerikai Egyesült Államok tucatnyi államában. Farmerek lobbiznak az elfogadásáért, olyan fölművesek, akik méregdrága és szupermodern mezőgazdasági gépeket tartanak a csűrjeikben. Ezeket a masinákat jogvédett szofverek vezérlik. A farmerek ahhoz vannak szokva, hogy ha egy gép elromlik, köhögni kezd, nem vágja egyenesen a rendet, összevissza szórja a permetezőlevet vagy a műtrágyát, felborogatja a kazlakat, akkor leülnek mellé, kinyitják a szerszámos ládát és megjavítják, majd a végén, amikor már pöccre indul és zokszó nélkül engedelmeskedik, beletörlik a kezüket az olajos rongyba, visszaülnek a bakra és dolgoznak tovább. A szupermodern gépekkel azonban ezt nem lehet megtenni. A gépkönyv azzal kezdődik, hogy ne piszkálj hozzá, ne buheráld, ne nyúlj bele a szoftverbe, nincs jogod hozzá; hívd ki szépen a gyártó embereit, akik majd előkapják a műszereiket és szépen rendbe hozzák, borsos díj ellenében persze.

A gazdáknak ez nem tetszik, ők jogot akarnak a javításhoz, és nem csak jogot, hanem eszközöket is, ezért támogatják a Right to Repair nevű törvényjavaslatot, ami szerencsére angolul is alliterál. Nem biztos, hogy a javaslat átmegy, a másik oldalon is kemény ellenfelek lobbiznak, köztük például az Apple, aki persze nem traktort gyárt, hanem okostelefonokat, de ő sem örül, ha valaki csak úgy beléjük piszkál. A gyártók, legyen szó akár traktorról, akár okostelefonról, kemények lesznek, hiszen a bevételeikben egyre nagyobb részt kapnak a szolgáltatások: a mindenben megjelenő informatika és a dolgok internete a szolgáltatások felé tolja el az üzleti modelljüket. Úgy tűnik, az önfeledt árokparti buherálásnak vége.

 

Jog a javításhoz bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

A közgazdaságtan az emberek, vállalatok, valamint mindenféle egyéb szereplők és döntéshozók gazdasági viselkedését igyekszik modellezni és magyarázni. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket aktoroknak. Klasszikus megközelítésben ezek az aktorok racionálisan viselkednek, ami nagyjából azt jelenti, hogy döntési helyzetekben azt a megoldást választják, amelyik a preferenciáiknak, a várható következményekkel kapcsolatos vélekedéseiknek a legjobban megfelelnek.

Adva van valamilyen döntési helyzet (például meg kell határozni egy eladásra szánt termék árát), a döntéshozónak (például egy bolt tulajdonosának) van valamilyen jól meghatározott célja (például a bevétel maximalizálása), van valamilyen vélekedése a várható következményekről (például az ár forgalomra gyakorolt hatásáról) – mindezek tudatában és mindezeket mérlegelve azt az árat választja, amelyik szerinte a legnagyobb bevételt biztosítja. Biztosra persze nem mehet, hiszen nem láthatja előre, mit fog tenni a többi aktor, vagyis a példánál maradva a többi, hasonló portékát kínáló boltos.

A klasszikus közgazdaságtani megközelítés szerint aktorokként racionálisak vagyunk, az adott döntési helyzet pedig a matematika nyelvén leírható, a bizonytalanságot is beleértve. Mi persze tudjuk, hogy nem vagyunk racionálisak, vagy nem vagyunk teljesen azok. Racionalitásunk korlátozott: céljaink sokszor homályosak, preferenciáink ellentmondásosak, bonyolultabb helyzeteket fel sem tudunk fogni, engedünk mindenféle befolyásolásnak, érzelmeink vannak, hajlamosak vagyunk beugrani akár primitív pszichológiai trükköknek is, szeszélyeink vannak és előítéleteink, időnként megszólal bennünk a lelkiismeret, kalkulációs hibákat vétünk, és így tovább. A közgazdaságtan racionális aktora, a homo economicus olyan, mint Csányi Vilmos és Makovecz Benjamin kentaurja: meg lehet írni a természetrajzát, szép képeket lehet róla rajzolni, csak egy baj van vele: nem létezik.

Nem baj, mondják a klasszikus közgazdaságtani alapművek szerzői, a mi racionalitásra épülő modelljeink ettől nem lesznek haszontalanok, magyarázó és előrejelző erejük így is van; a döntéshozók tényleg nem teljesen racionálisak, de általában igyekeznek azok lenni, és sokaknak ez sikerül is.

Aligha vitatható, hogy egyre több döntési feladatot gépekre, jelesül számítógépekre bízunk. A döntéshozó aktor szerepét számítógépes algoritmusok veszik át. Ezeket az algoritmusokat arra programozzák, hogy felismerjenek és elemezzenek bizonyos döntési helyzeteket, majd döntéseket hozzanak, sőt, ha van rá mód, hajtsák is végre azokat. Nézzenek körül például az értékpapír-piacon, állapítsák meg, hogy mit lehet éppen venni és eladni, a haszon maximalizálását szem előtt tartva mérlegeljenek és kalkuláljanak, döntsenek, majd cselekedjenek, vagyis adjanak és vegyenek.

A jó algoritmus racionálisan dönt, a racionalitás a matematika nyelvén bele van programozva. A fejlesztője tehát rá van kényszerítve, hogy a célokat, a preferenciákat, a meggyőződéseket, a valószínűségeket világosan, a matematika nyelvén fejezze ki és táplálja be a gépbe. Ember helyett valamilyen mesterséges intelligencia dönt és cselekszik. Már ma is sokszor így van ez, és nagyon valószínű, hogy a gépi intelligencia menetelése nem fog egyhamar megállni.

Na, most jön egy érdekes kérdés: ha a gazdaságban emberek helyett egyre inkább a gépek döntenek, közelebb kerülünk-e a közgazdaságtan fősodrának racionális aktorához, a homo economicus-hoz? Ha igen, akkor határozottabban fognak érvényesülni a közgazdaságtan racionalitásra alapozó törvényei? Hogyan fog működni a „láthatatlan kéz” olyan helyzetben, amikor az aktorok mindenféle mesterséges intelligenciák lesznek? Mi lesz az együttműködéssel, a versengéssel és a piaci egyensúllyal?

A homo economicus és a mesterséges intelligencia bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Sharing economy

Posted in Nincs kategorizálva /

Pár napja egy konferencián a „sharing economy”-ról, azaz a megosztás gazdaságáról tartottam előadást más előadók társaságában. A szünetben beszédbe elegyedtem a közönség néhány tagjával, majd másnap beleolvastam a konferenciáról megjelent sajtóbeszámolóhoz kapcsolódó olvasói kommentárokba. Azt tapasztaltam, hogy a téma körül sok a félreértés, néha az az érzésem, mintha nem is ugyanarról a dologról beszélnénk vagy írnánk, ami persze rám is vonatkozhat. Ilyenkor nincs más megoldás, tovább kell folytatni a beszélgetést, amíg remélhetőleg oszlani kezd a köd. A továbbiakban a szerzett tapasztalataim alapján leírok néhány, szerintem félreértésnek tartott, esetenként egymásnak is ellentmondó állítást, majd azt, mit gondolok én a felvetett kérdésről.

1. állítás: A megosztás új jelenség a gazdaságban. Ez egyáltalán nem igaz, a megosztás a gazdaság lényegéhez tartozik, ha nem lenne megosztás, akkor mindenki önellátó lenne. A „sharing economy” éppen ezért tulajdonképpen rossz, félrevezető elnevezés; én is használom, de nem szeretem.

2. állítás: a „sharing economy”-ban nincs semmi új, hiszen megosztás mindig is volt, amióta meggondolatlanul lejöttünk a fáról. A megosztás tényleg réges régi, a megosztás módjai és formái viszont változnak. A megosztásnak is van innovációja, ami időnként nagyon radikális lehet. Most egy ilyen radikális innováció miatt beszélünk sokat róla: megjelent a modern informatika csúcseszközeivel támogatott megosztás, ami új jelenség, éredemes vele külön foglalkozni.

3. állítás: A „sharing” új üzleti modell, a „sharing economy” cégei új üzleti modellt képviselnek. Nem, nem képviselnek. Az üzleti modelljük régi: ezek a cégek piacterek, a kereslet és a kínálat egymásra találását, a tranzakciók gyors és könnyű lebonyolítását segítik, de mindezt (gyakran) nagyon fejlett technológiával teszik; ez az utóbbi az új bennük, nem a modell. A piactér-modell egy szabad piacgazdaságban a megosztás más modelljeivel, illetve más módjaival versenyez, és ennek a versengésnek megvannak a maga sajátos, az intézményi közgazdaságtan és a stratégia tárgykörébe tartozó tényezői és szabályosságai.

4. állítás: a „sharing economy” gondolata és gyakorlata szembe megy a magántulajdonnal, a megosztás tulajdonképpen köztulajdont jelent, sarkosan fogalmazva nem más, mint felmelegített kommunizmus. Kétségtelen, hogy a „sharing” világnak van egy erősen közösségi, fenntarthatósági vonulata is: használjunk közösen egy sor dolgot, fogyasszunk és termeljünk kevesebbet, védjük meg a környezetünket, ismerkedjük meg a szomszédainkkal, bízzunk egymásban, adjuk kölcsön a fűnyírónkat, vigyük el a szomszédot is az autónkkal. Ez szép és jó, de a „sharing economy” zászlóshajóinak, például az Ubernek vagy az Airbnb-nek semmi köze a köztulajdonhoz és a kommunizmushoz: ezek bizony kőkemény, nyereségre hajtó vállalkozások, akik belőlünk is vállalkozót, az autónkból, lakásunkból, fűnyírónkból pedig tőkét csinálnak, vagyis bevonnak minket a piacgazdaságba. A „sharing economy” ebből a szempontból nem más, mint felturbózott, kiterjesztett kapitalizmus. Kiterjeszti a piacgazdaságot, olajozza a piac fogaskerekeit, felgyorsítja a piac egyes törvényeinek, szabályosságainak érvényesülését. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt döntse el mindenki maga ízlése, tudása és történelmi tapasztalatai szerint.

5. állítás. A „sharing economy” cak egy álom, egyeseknek szép álom, másoknak rémálom. Nem, amit most így hívunk, az egyáltalán nem álom: kialakult, létezik, fejlődik, látható, tapintható, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Az elnevezésén lehet vitatkozni, de maga a jelenség létezik, leírható, mérhető, elemezhető.

Sharing economy bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Tesztelés

Posted in Nincs kategorizálva /

Aki valamelyest járatos az adatok világában, ne adj’ isten valamikor tanult statisztikát, tudja, hogy az oksági viszony nem azonos a korrelációval. Ha van két adatsorunk és egy számítógépünk, könnyen kiszámíthatjuk a két sor közötti korrelációt. Lehet, hogy a kapott mutató nagy lesz, ebből azonban nem következik, hogy a két tényező oksági összefüggésben van egymással, vagyis az egyik alakulását a másik befolyásolja, az egyik az ok, a másik az okozat.

A korreláció és az oksági viszony megkülönböztetése tehát kényes kérdés. Ha valaki adatok felhasználásával végez valamilyen kutatást, el kell döntenie, hogy megelégszik-e a korrelációkkal, vagy az oksági összefüggésekre is kíváncsi. Az utóbbiak feltárása általában többe kerül, és nincs is mindig szükség rájuk.

Nemrég Obama 2008-as kampányáról olvastam egy elemzést. A szerző bemutatta, hogyan fejlődött az a weboldal, amin az elnökjelölt kampánytámogatás reményében vacsoravendégeket toborzott. Ne feledjük, 2008-ban járunk, vagyis Obama első kampányáról van szó.

Milyen volt a weboldal első változata? Volt rajta egy kép: Obama kék háttér előtt deréktól felfelé, plakátok vagy röpcédulák tengeréből kiemelkedve. A kép alatt négy szövegdoboz, az elsőben egy rövid kampányjelszó, kettőbe adatokat (e-mail cím és irányítószám) lehetett begépelni, az utolsóra pedig rá lehetett kattintani: igen, jelentkezem, érdekel a vacsora.

A kampány szervezői nem elégedtek meg ezzel a változattal, hanem kísérletezni kezdtek: mi történik például, ha másik képet teszünk ki, vagy a kattintós gombra valami mást írunk. A változtatások szisztematikus kombinálásával sokféle honlap-változatot állítottak elő, ezeket véletlenszerüen bemutatták az internetről érkező látogatóknak, számítógéppel mérve, hogy melyik vonz több feliratkozót. A győztes változatot az eredmények alapján hozták ki, a kísérlet lezárása után már csak ezt mutatták a látogatóknak. Az eljárás bevált, jó sok pénz jött össze, a többi pedig már történelem.

Mi volt a végleges változaton? A képen a teljes Obama-család laza pózban üldögélve szürke háttér előtt, a kattintós gombon pedig „Csatlakozom” helyett „Többet szeretnék tudni!” Miért jobb ez, mint az eredeti? Mi az összefüggés egyfelől a háttér, a kép vagy a feliratok, másfelől a kattintási hajlandóság között? Teljesen mindegy, a lényeg az, hogy a kísérlet bebizonyította: ez az új változat több támogatót hoz, és kész. A statisztikai összefüggés meggyőző, az oksági viszony magyarázatának az adott helyzetben nincs különösebb értelme. Fontos tanulság ez a modern, gyorstüzelő marketing szempontjából.

Tesztelés bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Dr. A.I.

Posted in Nincs kategorizálva /

Az Egyesült Államokban az elmúlt tíz évben megtörtént az egészségügyi dokumentumok (medical records) digitalizálása és szoftverekbe táplálása – írja a Newsweek friss száma. Ez minden bizonnyal jó hír, de rögtön utána jön a hideg zuhany: ettől egyelőre nem lett olcsóbb az egészségügy, sőt, valamivel drágább lett, mivel a megszokott kiadásokhoz most hozzáadódnak az IT meg a betanulás költségei. Sok orvos elégedetlen a szoftverekkel, a piacvezető Epic cég alkalmazásai például rengeteg negatív bírálatot kapnak.

A cikk szerzője mégsem pesszimista. A digitalizálás halad előre, rengeteg adat, diagnózis, feljegyzés kerül be a számítógépekbe – ez bizony nincs ingyen, de itt nem szabad megállni. Az alapozás után a használatba vétel következik, a hasznosítás kulcstényezője pedig a mesterséges intelligencia, ami, ha okosan fejlesztik és alkalmazzák, valóban ugrásszerűen növelheti az egészségügy hatékonságát és termelékenységét. Az általános digitalizálás, a felhő-számítástechnika, a mobilitás és más technológiai trendek által kínált lehetőségekre – ahogy az már lenni szokott – az új, innovatív cégek, vagyis a stratupok tömege figyel fel és lép akcióba. A Newsweek a cukorbetegség példáján keresztül ezek közül mutat be néhányat.

A cikkből azt is megtudom, hogy az Államokban körülbelül 30 millió cukorbeteg él, és ami még meghökkentőbb: egyes szakértők szerint Kínában tíz év múlva várhatóan több cukorbeteg lesz, mint amennyi az USA teljes lakossága. Mire kell tehát a mesterséges intelligencia? Az előjelek észlelésére, megelőzésre, (táv)diagnózisra, egyéni terápiák kidolgozására, a betegek gyógyászati és lelki támogatására…

Dr. A.I. bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Ha tél vége felé valaki arra panaszkodik a körzeti orvosnál, hogy folyik az orra, lázas, fáj a feje és nincs étvágya, a doki fejében azonnal megjelenik a diagnózis: ez bizony influenza, és általában igaza is van. Azért tudja, hogy influenza, mert ezt tanulta az egyetemen, valamint mert sok ilyen esetet látott már. Nincs szüksége számítógépre, diagnosztizáló-előrejelző modellre, hiszen van tudása és tapasztalata, és az adott helyzetben ez általában elegendő is. Tessék hazamenni, ágyba feküdni, gyógyteákat inni, esetleg valamilyen pirulát bevenni! Ha az orvos mégiscsak használna számítógépet, az a tünetek bejelölése után nagy valószínűségel ugyanezt a diagnózist és ugyanezeket a tanácsokat hozná ki, vagyis az algoritmus adatalapú ítélete megyegyezne a tudásra és tapasztalatra alapozott emberi ítélettel.

A helyzet akkor válik izgalmassá, ha nem így áll a helyzet, vagyis az adatok, a statisztikai elemzések mást mutatnak, mint amit általában gondolunk, vagyis a Big Data megcáfolja a nézeteinket és az (elő)ítéleteinket. Lássunk egy példát! Egy adatbányász csapat nemrég az emberi kapcsolatok természetét tanulmányozta Facebook-adatok alapján. Vajon mi lehet a tartós párkapcsolatok (vagy mondjuk így: a jó házasság) titka? Valószínűleg sokan azt gondolják, jót tesz, ha a két félnek sok közös barátja és ismerőse van. Nos, a Facebookról nyert adatok azt mutatják, hogy nincs igazunk. A közös barátok léte jó indikátora annak, hogy egy kapcsolat nem lesz tartós, az eltérő bartáti körök viszont növelik a tartósság valószínűségét. Úgy tűnik, lelkük mélyén az emberek változatosságra vágynak, párjuk révén új embereket szeretnének megismerni, új társaságban szeretnének megjelenni.

A jó házasság (egyik) titka bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Üzenet küldése a szerzőnek

A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

Hiba az űrlap kitöltése során!
*
*
*