Bőgel György összes bejegyzése

Aggodalom

Kategória: Nincs kategorizálva /

Mesterséges intelligencia. Van ennél izgalmasabb téma?

Jerry Kaplan Humans Need Not Apply című könyvében olvastam a következő történetet. 1956-ban egy amerikai egyetemen kiváló akadémikusok megvitatták, hogyan lehetne olyan gépeket konstruálni, amelyek jól szimulálják az emberi intelligenciát. A szervezők úgy gondolták, ez a kérdés nagyszabású közös munka keretében két szép nyári hónap alatt megválaszolható. Ekkor javasolta egy John McCarthy nevű matematikus, hogy az áhított szent grálnak adják a “mesterséges intelligencia” nevet.

Az elnevezésen kívül a tudósok csak kevés kérdésben tudtak megegyezni, a lelkesedésük viszont nem lankadt, és hamarosan cikkek sorozata jelent meg mindenféle lapokban a témáról.

A nyári konferencián az IBM Watson Kutatólaboratóriumának egyik sztárja, Nathaniel Rochester is részt vett. A Nagy Kéknél ő vezette a szárba szökkenő intelligencia-programot.  A külvilágból azonban meglepő reakciók érkeztek a fejlesztési munkával kapcsolatban. Ebben az időben az IBM jól szervezett értékesítő csapata az adatfeldolgozásra alkalmas gépek eladására koncentrált. A frontvonalban dolgozó értékesítők jelzéseket küldtek a hátországba: az ügyfeleket nyugtalanítja, hogy hová vezethet ez az intelligencia-projekt. Az rendben van, mondják, hogy alacsony beosztású ügyintézőket gépekkel helyettesítünk. De mi lesz velünk, ha a gépek intelligensebbek lesznek nálunk? Szükség lesz ránk, vezetőkre egyáltalán?

Az aggodalmakra az IBM az intelligencia-kutatások felfüggesztésével reagált, és értékesítőin keresztül azt üzente az aggodalmaskodó ügyfeleknek: nem kell izgulni, a gépek csak azt tudják megcsinálni, amire beprogramozzák őket. Ez a kommunikációs üzenet évtizedeken át tartotta magát a szakmában: semmi vész, ezek az elektronikus agyak nem többek szorgalmas gépi szolgáknál, akik vakon követik az utasításaitokat! Nem is volt ezzel semmi gond abban a korban, amikor a gépekbe szép lineáris algoritmusokat, egymást követő, jól definiált lépések sorozatát programozták, a masina pedig csak azokat az adatokat fogyaszthatta egy véges memóriából, amelyeket inputként felírtak neki. Kapott egy kanál adatot, feldolgozta, tárolta az eredményt, majd dolga végeztével leállt. Itt az adat, csináld vele ezt, utána csináld vele azt, majd a végeredményt írd ki egy papírra!

A korabeli intelligencia-próbálkozások ilyen lineáris algoritmusokra és gondosan adagolt adathalmazokra épültek, nem is jutottak velük sokra. A világ azonban mára megváltozott, a gép ma minden adatot beszippanthat, amit csak talál, és nem megtanítják valamire, hanem magától tanul, méghozzá a saját tapasztalataiból. Új fejezet nyílik a mesterséges intelligencia történetében, lehet megint aggódni, hogy emberek, mi lesz ebből, mivé lesz a világ, és mi lesz velünk.

Hozzászólások (0)

Nagy utazás

Kategória: Nincs kategorizálva /

Érdekes cikket olvastam a napokban egy adatelemzési problémáról. Képzeljünk el egy nagyvárost, ahol már elektronikus jegyrendszert működtetnek a tömegközlekedésben! Az utas egyetlen kártyát használhat minden közlekedési eszközön: villamoson, buszon, vonaton, hajón. Úticéljától függően a járműveket és a járatokat tetszése szerint kombinálhatja. A kártya követhetővé teszi a mozgását: a számítógép tudja, merre járt, mikor mire szállt fel, hány megállót ment és milyen irányban, mikor szállt át, mikor szállt le végleg valamiről az útja végén.

A digitálisan kirajzolódó utak többsége minden valószínűség szerint “normális” és ismétlődő lesz: valaki el akar jutni A-ból B-be, és nyilván a legrövidebb, leggyorsabb megoldást választja, pláne ha valamilyen rutinról van szó, például munkábajárásról. Lesznek azonban szokatlan, látszólag véletlenszerű, irracionális mozgások is: az utas összevissza mászkál, érthetelen logika alapján járművet vált, hol északnak megy, hol keletnek, hol nyugatnak, kettőt megy előre, majd egyet visszafelé, nem száll le a végállomáson…

Most jön a kérdés: a számítógépen követett mozgás alapján ki lehet szúrni a zsebtolvajokat? Egy zsebtolvaj nem A-ból akar eljutni B-be, hanem lopni akar, zsúfolt sarkokban zsebekben akar matatni, táskákat óvatosan kinyitni, készpénzt tömött tárcából kiemelni. Mozgását a lopási lehetőségekhez igazítja. Van jellegzetes mozgási mintája a zsebtolvajoknak?

Az amerikai Rutgers és a pekingi Beihang egyetemek kutatói szerint van. Hatmillió pekingi közlekedési kártya mozgásának elemzéséből jutottak erre a következtetésre. A számítógép a rengeteg utas közül először kiválasztotta a normális mintától eltérő mozgásúakat, majd rendőrségi adatok alapján megpróbálta kiszúrni küzülük a zsebtolvajokat. Az eredmény biztató: a gép az ismert zsebtolvajok 93%-át azonosította. A gép figyelmét ezek szerint csak a lebukott zsebtolvajok 7%-a kerülte el.

Mindazonáltal a rendszernek vannak gyengéi is. Egyelőre túlságosan gyanakvó: mint látjuk, a zsebtolvajok jó része bekerül a hálójába, de sok más ártatlan, ámde valami miatt furcsa mozgást végző emberel (bámészkodó, izgága turistával, célját vesztett részeggel, meleg helyet kereső hajléktalannal) együtt. Az ártatlanok között persze nyilván lehetnek le nem bukott zsebtolvajok is.

A találati pontosságot tehát még növelni kell, de ha ne adj’ isten élesítik a rendszert, el lehet képzelni, mire számíthatunk. Gomolyog a forgalom, a számítógép zümmög, eszi és emészti a rengeteg adatot, majd egyszercsak vészjelet ad: a hatos metró észak felé haladó szerelvényének negyedik kocsijában nagy valószínűséggel zsebtolvaj utazik, az intelligens kamerák már mutatják is, most szállt le, piros kockás ing van rajta, a mozgólépcső felé halad…

Amúgy ez egy másodlagos adathasznosítási példa. Az e-kártyarendszert nyilván (remélhetőleg) azért vezetik be, hogy kényelmesebbé tegyék a közlekedést. Ha bevezették, akkor dőlni fog belőle a sok adat, a Big Data. Kérdés, hogy néhány kézenfekvő hasznosítási módon kívül mit lehet még kezdeni ezzel az adattömeggel. Ha már ott van, csinálni kell vele valamit. Mi legyen egy ilyen adatbázissal? Legyen a közlekedési vállalat vagy az önkormányzat féltve őrzött titka? Vagy legyen belőle nyitott, anonimizált adatbázis, amivel bárki dolgozhat, amiben bárki kutakodhat? És kié ez az adatbázis tulajdonképpen? Kié például akkor, ha a közlekedési vállat köztulajdonban van, a fejlesztése közpénzből történik?

Hozzászólások (0)

Már megint a gépek!

Kategória: Nincs kategorizálva /

Egyetemi oktatóként gyakran felvételiztetek. A többlépcsős eljáráshoz egy formailag kötetlen személyes beszélgetés is tartozik. Kötelező témák, kérdések nincsenek, de a beszélgetés után ki kell töltenem egy rövid kérdőívet, tehát nem vagyok teljesen szabad, nem társaloghatunk akármiről, mondjuk az időjárásról vagy korai, kevésbé ismert Verdi-operákról.

A szakmai felkészültség, a gyakorlati tapasztalatok gazdagsága és relevanciája mellett fontos szempont a személyiség is. Milyen ember az, aki előttem ül? Jó vezető, jó üzletember lesz belőle? Könnyű lesz vele dolgozni az osztályteremben? Nyitott vagy zárkózott, segít-e majd másoknak, kér-e, elfogad-e segítséget? Alapos és lelkismeretes, vagy szétszórt, megbízhatatlan? Tud uralkodni az érzelmein? Van benne lendület, kitartás? Egy-egy beszélgetés általában 30-40 percig tart – elegendő idő ez a személyiség felmérésére? Saját alkalmasságom is elgondolkodtató: vajon jó vagyok a személyiségjegyek felismerésében? Figyelembe tudok venni minden fontosat, nem vagyok-e elfogult, felületes? Mekkora hibaszázalékkal dolgozom? Nem könnyű feladat ez, hiszen aki felvételizni jön, az nyilván olyannak igyekszik mutatni magát, amilyet – szerinte – a felvételiztetők várnak, a személyiséget tehát egy felvételi-álarc mögül kell kihámozni valahogy.

Jobb lenne nálam egy számítógép? Vajon fontos személyiségjegyek megítélésében a gépek jobbak, vagy az emberek?

Michal Kosinski és munkatársai szerint a számítógépnek áll a zászló. A stanfordi kutatócsoport nemrég alapos statisztikai vizsgálattal elemezte, mennyire jók a gépek a személyiség megítélésében. Egy rossz ítéletből ezerféle baj származhat: rossz vezetőt jelölünk ki, elrontunk egy párkapcsolatot, eredménytelen értékesítési taktikát követünk, nem tudunk kijönni az albérlőnkkel, a szobatársunkkal, és így tovább. Segíthetnének a gépek? Segíthetnének párt választani, vezetőket kiemelni, munkatársakat keresni?

Igen, állítják a kutatók, hallgatni kellene a gépekre. De miként jutottak erre a következtetésre?

Vizsgálatukhoz több tízezer önkéntes közreműködőt toboroztak, akikkel egy száz tételből álló önértékelő kérdőívet töltettek ki. Minden alany Facebook-használó volt. Kérdőívek mentek a bejelölt ismerőseiknek is, vagyis rokonoknak, barátoknak, munkatársaknak: milyennek találják a kérdéses ember személyiségét? Közben a számítógép is dolgozott: összegyűjtötte és elemezte a kutatási alanyok facebookos lájkjait. A szokásos eljárási rend alapján modelleket dolgozott ki a személyiség lájkok alapján való megítélésére. Ez után következett az eredmények összegzése: ilyennek látom magamat, ilyennek látnak a barátaim és az ismerőseim, ilyennek lát ez vagy az a gépi algoritmus, ez és ez állapítható meg a tényleges viselkedésemről. Megerősítik egymást ezek az ítéletek, vagy ellentmondanak egymásnak? Milyen korreációk mutatkoznak a sokezres adatsorokban?

Nem akarok tovább elmerülni a módszertani részletekben, jöjjön a lényeg: a számítógépes modellek és algoritmusok jobbak az emberi ítéletnél. Személyzetisek, házasságközvetítők, társasút-szervezők figyelem: a gép pontosabban tudja, ki ilyen, ki olyan. A számítógépes ítélet például jobban korrelál az önértékeléssel, mint a rokonoké, barátoké, ismerősöké. A különböző gépi modellek eredményei jobban harmonizálnak egymással, és a gép jobb a tényleges viselkedés előrejelzésében is. Az is érdekes, hogy a gépi ítélethez meglepően kevés lájk elemzésére van szükség. Mutass néhány tucat lájkot, és megmondom, ki vagy!

Meglepő a gép fölénye? Tulajdonképpen nem. A gép nagyon sok adattal tud dolgozni, tanulékony, nem felejt, nincsenek érzelmei, nem elfogult. Nincsenek rossz napjai, nem fáj a feje, nem féltékenykedik.  Ott van neki a Big Data, a gépi tanulás, a mesterséges intelligencia meg a baromi nagy kapacitás.

Ismerjük el ugyanakkor, hogy a gép sem tökéletes. Úgy általában jobb az embernél, de egyes rafináltabb személyiségjegyek megítélésében nem az. Embernek és gépnek tehát egyaránt vannak erős és gyenge pontjai a személyiség értékelése tekintetében – mondják a stanfordiak. A legjobb megoldás tehát az, ha a gép nem az ember helyett, hanem azzal együtt dolgozik. Együttműködés és kölcsönös tisztelet egymás iránt – erre van szükség.

De van egy másik tanulság is: óvatosan a lájkolással! Az elpotyogtatott lájkok árulkodnak rólunk. A személyiségünk nyitott könyv lesz a lájkoktól. Ki tudja, ki és mire fogja ezt felhasználni?

Hozzászólások (0)

Nyári bohóság

Kategória: Nincs kategorizálva /

Könnyű nyári kis színes Kevin Kelly technológiai trendekkel foglalkozó vadonatúj könyvéből (előrendeltem, az Amazon most szállította le a Kindle-változatot). Kelly mellesleg a Wired magazin alapító-szerkesztője, valamint az igazán szerény című Whole Earth Review kiadó-szerkesztője. A könyvben felidézi, mit írt 1994-ben (!) a Time magazin az internetről: “It was not designed for doing commerce, and it does not gracefully accommodate new arrivals.”

Egy másik idézet a Newsweek egyik 1995-ös (!!!, ekkor ment tőzsdére a Netscape, a Navigator böngésző szülőanyja) szalagcíme: “The Internet? Bah!”. (A Bah!-ot talán így lehetne fordítani: Piha!) A cikk szerzője szerint az internetes vásárlás és az internetes közösségépítés nem több képzelgésnél, aminek semmi köze sincs a józan észnek. Majd kijelenti: “The truth is no online database will replace your newspaper.” Mármint replace Newsweek… Nicholas Negroponte (MIT Media Lab) véleményén ironizál, aki szerint eljön az idő, amikor könyveket és újságokat veszünk az interneten.

El is jött. Hát igen, mondhatnánk, ilyenek ezek az újságírók, gátlástalanul befolyásolják a közvéleményt, azt hiszik, hogy mindent tudnak, pedig nem látnak tovább az orruknál. Csakhogy a Newsweekben megjelent cikket nem újságíró írta, hanem egy neves asztrofizikus és hálózati szakértő. Hát kérem, ennyit a szakértői vélemények és úgy általában az előrejelzések pontosságáról.

Amúgy esős nyarunk van.

 

Hozzászólások (0)

Nyugat

Kategória: Nincs kategorizálva /

A múlt hét legvégén lezártam a tavaszi-nyári MBÁ-s vállalkozási kurzusomat. Nyolcszor három óra, benne egy vállalatlátogatás és egy üzleti tervezési gyakorlat.

Az utolsó foglalkozáson meghívott vendégek jelenlétében kiscsoportos prezentációkat hallgattunk meg. Minden csapat előadta a maga elképzelését arról, hogyan valósítaná meg azt az ötletet, amit még a kurzus elején kellet kiválasztania. Nem meglepő, hogy az idei hatból két csapat fantáziáját a megosztás gazdasága ragadta meg: olyan platformot építeni, ahol vevők és eladók találkozhatnak, ahol könnyen és gyorsan lebonyolíthatják az ügyleteiket, a platform fenntratója pedig valamilyen díjat szed ezért. A hatból egyetlen olyan üzlet sem akadt, amelyiknek ne lenne valamilyen direkt köze a modern informatikához – de ebben sincs semmi meglepő.

Apropó vállalkozás: éppen Móricz Zsigmond naplójának harmadik kötetét olvasom. Ezek az összegyűjtött és a friss kötetben gondosan tálalt feljegyzések a harmincas évek elején születtek. Móricz ekkor a Nyugat vezetője és egyben tulajdonosa volt, vagyis röviden: vállalkozó, művészeti-irodalmi vállalkozó. A naplóbejegyzések sora valóságos esettanulmány: költségvetések, stratégiai és taktikai elképzelések, tárgyalási beszámolók, személyes felismerések és rádöbbenések sorjáznak egymás után.

Az író elhatározza, hogy a könyvelést is megtanulja: az alapszabályokat órák alatt megérti, a “kreatív könyvelés” furfangjaival azonban nem tud megbarátkozni. Döbbenten tapasztalja, hogy a számvitel tulajdonképpen fikció, szépirodalom. Lasson jön a felismerés: a pénz a lényeg, a pénzáramlás: mit adunk ki, mit veszünk be, mit mutat az egyenleg, mennyi pénz van a kasszában, ki tudjuk-e fizetni az esedékes tartozásainkat, számíthatunk-e személyes jövedelemre. A vállalkozás fenntartásával és fejlesztésével kapcsolatos elképzelések kifejezetten modernek: diverzifikálni kell, építeni és hasznosítani kell a márkát, profi marketingre van szükség, szegmentálni kell a piacot, innovációkat kell elindítani, csökkenteni kell a rezsit, kritikus tömeget kell elérni, és így tovább. Tudásalapú vállalkozás a régi világból, a számítógép előtti korból. A kormánynál Móricz Zsigmond.

Hozzászólások (0)

És most mit szólna?

Kategória: Nincs kategorizálva /

Az Uber távozásáról nyilván sokat fogunk még vitatkozni mindenfelé. A történelmi hűség kedvéért a magam részéről idemásolom azt a teljes cikket, amit pár hete a Figyelőnek írtam a megosztás gazdaságáról. Íme.

………………..

Mit szólna Coase?

Bőgel György

CEU Business School

 

Ronald Coase, brit közgazdász nemrég halt meg, nem sokkal a 103. születésnapja előtt. Bár szegény családba született, tehetségének és szorgalmának köszönhetően a legjobb iskolákban tanulhatott. Pályája csúcsát az 1991-ben elnyert Nobel-díj jelentette. Sokatlanul kis számú akadémiai tanulmányt publikált, és pályatársaival ellentétben írásaiban kevéssé támaszkodott a matematikára.

A harmincas évek elején egy ösztöndíjnak köszönhetően az Amerikai Egyesült Államokba is eljutott, ahol olyan vállalatokat tanulmányozott, mint a Ford és a General Motors. Ekkor már jó ideje létezett a Szovjetunió és a centralizált tervgazdaság. Leninnek az a tétele, hogy a szovjet gazdaság egyetlen nagy gyárként irányítható, élénk vitát váltott ki szakmai körökben. Coase látta és tapasztalta, hogy az általa meglátogatott vállalatok hatékonyan és eredményesen működtethetők központilag tervezett, a „tudományos vezetés” eszközeivel irányított szervezetekként. Miért vannak alkalmazottak, miért nem lehet minden ember magánvállalkozó? Miért léteznek vállalatok egyáltalán, miért nem a piac koordinál és szabályoz minden gazdasági tevékenységet? – tette fel a kérdést magának olyan közgazdászként, aki Adam Smith „láthatatlan kéz”-elméletén nevelkedett.

Válaszát egy nagy hatású cikkben fogalmazta meg, ami „A vállalat természete” címmel 1937-ben került a szélesebb közönség elé, és amire évtizedekkel később Nobel-bizottság laudációja is kiemelkedő szakmai teljesítményként hivatkozott. Vállalatok a tranzakciós költségek miatt léteznek, állapította meg Coase. A piaci szabályozás és koordináció költségekkel jár: vevők és eladók nehezen találnak egymásra; ha mindenki önálló piaci szereplő lenne, rengeteg szerződést kellene kötni és betartatni, és így tovább. A piaccal szemben a vállalat az alternatíva, a gyakorlat pedig azt mutatja, hogy sok esetben versenyképes alternatíva, de persze nem korlátlanul. Vállalatok alapításával és működtetésével a piaci modell költségeinek egy részét meg lehet takarítani. A közgazdaságtan ismert modelljeit használva a gazdaság szereplői eldönthetik, hogy melyik megoldást választják a termelés szervezésére, illetve adott helyzetekben a verseny választja ki az életképesebbet. Ha a döntési tényezők adottak, kialakul, hogy a piaccal szemben hol versenyképesek a vállalatok és azok meddig terjeszkedhetnek.

Mivel a tranzakciós költségek térben és időben változnak, különböző iparágakban eltérő és időről időre átalakuló arányok rajzolódnak ki a két világ között. Érdekes és fontos téma ez a közgazdaságtudományon belül; Coase írása csak az első fecske volt egy új irányzatban, kutatói példáját hamarosan mások is követték.

Coase, ha élne, bizonyára érdeklődéssel figyelné az Uber, az Airbnb, a Lending Club és társaik látványos piaci karrierjét. E cégek együttesét „sharing economy”-ként, magyarul megosztáson alapuló gazdaságként szokták emlegetni, pedig ez az elnevezés félrevezető. A hagyomány szerint Szent Márton önzetlenül megosztotta köpenyét egy koldussal – a felsoroltak esetében erről egyáltalán nincs szó, ezek a cégek bizony kőkemény, nyereségre törő üzleti vállalkozások. Tudjuk, hogy ahol megjelennek – márpedig egyre több helyen megjelennek – vihart kavarnak. Ebből a szempontból az Uber példája a legismertebb: a cég a világ számos pontján háborúban áll a hagyományos taxivállalatokkal, önkormányzatokkal, szabályozó szervezetekkel, adóhivatalokkal. Nem sokkal jobb a helyzet az Airbnb esetében sem: működésüket nemrég Berlinben gyakorlatilag betiltották, mivel annyira eredményesnek bizonyultak a magánlakások kiadásában, hogy a városban nem lehetett elfogadható áron albérlethez jutni. A bankok a „peer-to-peer lending”, vagyis a hagyományos pénzintézetek kiiktatásával pénzt közvetítő cégek működését figyelik gyanakodva, amire van is okuk, elég ránézni a forgalmi adatok exponenciálisan emelkedő görbéjére.

Az úgynevezett megosztásos üzleti modell kétségtelenül érdekes. Az ebbe a kategóriába tartozó cégek tulajdonképpen elektronikus piacterek, tranzakciós platformok: a kiválasztott szektorban találkozóhelyet biztosítanak a kereslet és a kínálat képviselőinek, segítik a megállapodások megkötését és a tranzakciók lebonyolítását, a piaci egyensúly kialakulását. Nincs autóflottájuk, nem építenek szállodákat, nem gyűjtenek betéteket, nincs épületük, pultjuk, árukészletük. Azt sem könnyű megmondani, hogy hol is vannak tulajdonképpen. Az Airbnb székhelye például San Franciscóban van, de közel kétszáz országban kínál szállást, a díjak egy írországi pénzügyi központba futnak be, miközben a cégnek két leányvállalata is van Jersey szigetén (minden bizonnyal adózási megfontolásokból).

Elektronikus, mondhatnánk „légnemű” voltának köszönhetően a modell rendkívül gyorsan el- és kiterjeszthető. Az alapszoftvert egyszer kell megírni, utána némi adaptálással és fazonigazítással korlátok nélkül átvihető egy másik országba vagy szektorba. A felhasználó örülnek a kedvező áraknak, a piactér olajozott működésének. Sokan ismerik fel, hogy szállítókként, eszköztulajdonosokként, szolgáltatókként megjelenhetnek ezeken a platformokon, jövedelemre tehetnek szert, a hosszú válság pedig tömegeket kényszerített arra, hogy pénzt csináljanak mindenből: a lakásukból, az autójukból, a megtakarított jövedelmükből, a konyhájukból. A lassan ébredő hagyományos versenytársak és a hivatalok természetesen megpróbálják elérni, hogy újak és régiek azonos szabályok szerint játsszanak, és ebben nagyrészt igazuk is van. A csata folyik, váltakozó szerencsével.

De mit szólna ehhez az egészhez a fiatal Ronald Coase, a vállalatok természetéről szóló klasszikus közgazdasági tanulmány szerzője?

Valószínűleg azt mondaná: az általam kidolgozott gondolkodási keret erre a helyzetre is érvényes. Amit magunk előtt látunk, nem más, mint a piaci és a vállalati modell versenyének szélsőséges példája. Az Uber, az Airbnb és a többi, elektronikus piactereket, tranzakciós platformokat működtető cég a piaci modellt képviseli, velük szemben pedig a hagyományos vállalatok állnak a maguk alkalmazottaival, eszközparkjával, funkcióival és hiererchiájával. Elektronikus piacterek persze már a kilencvenes években is voltak, de a digitális technológiák korabeli színvonalán nem voltak eléggé hatékonyak. Most viszont van felhő, okostelefon, precíz GPS, szinte korlátlan adatfeldolgozási kapacitás, gyors és megbízható adattovábbítás. Ezekkel meg lehet olajozni a piacot, csökkenteni lehet a tranzakciós költségeket. Az újfajta piactér szemlátomást hatékonyan betölti a feladatát: villámgyorsan összehozza a vevőket és az eladókat, egyszerűen lebonyolíthatók rajta a tranzakciók, a mindenkori helyzethez tudja igazítani a kondíciókat, egyensúlyt tud teremteni, erőforrásokat, kapacitásokat tud elosztani és koordinálni.

Röviden: a piaci modell modern technológiával felfegyverkezve heves ostrom alá vette a vállalatit. Nem először teszi ezt. Amikor a fiatal Ronald Coase Amerikába utazott, olyan nagyvállalatokat látogathatott meg, amelyek szinte teljesen önellátóak voltak, mindent házon belül csináltak. Henry Ford például a múlt század húszas éveiben nagy telepet alapított Dél-Amerikában, az Amazonas végeláthatatlan őserdejében, természetes gumi előállítása és feldolgozása céljából. A világ nagyot fordult azóta, a technológiai fejlődés hatására az önellátásra épülő, sokfunkciós, hierarchikus modell súlyos sebeket kapott, bomlani kezdett. Jött a kilencvenes évek kiszervezési hulláma, a mostani fejlemények pedig egyes területeken már kihalással fenyegetik a hagyományos vállalati modellt.

Mindazonáltal jó akadémikushoz illően Coase valószínűleg óvatosságra intene bennünket. A csata még nem dőlt el, mondaná. A régiek mindig nehezebben alkalmazkodnak az újaknál, de a pozícióikat nem fogják egykönnyen feladni. Ha okosan használják, az új technológia őket is segítheti. Jöhetnek még meglepetések.

Hozzászólások (0)

Kaland

Kategória: Nincs kategorizálva /

A SzEK.org múlt évi konferenciája egyik nyitószámaként elmeséltem a népes hallgatóságnak első internetes vásárlásom történetét.

Ugorjunk vissza a kilencvenes évek végére! Egy hirtelen ötletnek engedelmeskedve (úgy emlékszem, valamilyen fogadást kötöttem önmagammal, és megnyertem) felkerestem egy patinásnak tűnű skót kereskedő honlapját, és rendeltem tőlük egy golfütőt három golflabdával. Némi elektronikus levelezés után (tisztázniuk kellett, hogy az OTP valóban létezik, a bankkártyám megfelel a kívánalmaknak) örvendezve értesítettek, hogy a cucc már postán van. (Nem kizárt, hogy én voltam az első közép-kelet-európai ügyfelük.)

Nagyjából két hét múlva kis cédulát találtam a postaládámban. Csomagot kaptam a ködös Királyságból, menjek el érte a Józsefvárosi pályaudvarra. Hogy miért pont oda, azt akkor értettem meg, amikor már ott voltam: ott volt a vámhivatal. A vámról teljesen megfeledkeztem, eszembe sem jutott, hogy az én ütőmet és a három kicsi fehér labdát el fogják vámolni. Na ja, akkor mi még nem voltunk tagjai az Európai Uniónak. Keresgéltem egy kicsit a lepukkant pályaudvar pláne lepukkant folyosóin, majd kikötöttem egy unatkozó vámügyintéző irodájában, akit szemlátomást felvidított a megjelenésem: végre valami érdekes, ilyen felszereléssel még nem volt dolga, nahát! Értelmes emberek módjára megbeszéltük, mennyi lehet itt a vám, megegyezetünk valamilyen kölcsönösen elfogadható összegben, én leszurkoltam a pénzt, ő adott egy bizonylatot, majd eme érdekes tapasztalattal gazdagabban hazaindultam Újpestre, mert akkor ott laktunk.

Kaland volt ez a javából: önfogadás, világháló, e-bolt, drótposta-üzenetek Skóciából és vissza, izgalmas várakozás, kalandtúra a Józsefvárosi pályaudvaron, mindezt azért, mert még nem voltunk tagjai az Uniónak.

Elmeséltem tehát tavaly ezt a történetet, jól szórakoztunk rajta a közönséggel, és minden bizonnyal eszünkbe sem jutott, hogy a helyzet meglepően rövid időn belül megfordulhat. Mert megfordult, a britek pár napja kiszavazták magukat. Most az a kérdés, megvan-e még egyáltalán a Józsefvárosi pályauvar, mert lehet, hogy rövidesen ismét szükség lesz rá. Hacsak a skótok bent nem maradnak valahogy.

Hozzászólások (0)

Szekerek és táborok

Kategória: Nincs kategorizálva /

Ma reggel arra ébredtem, hogy a britek többsége az Európai Unióból való kilépésre szavazott. (Legyünk korrektek: nem a britek többsége, hanem azoké, akik elmentek szavazni.) A világhálót pillanatok alatt ellepték a kommentárok, az elemzések és a jövőre vonatkozó találgatások. A köd még sűrű, várni kell néhány hetet, amíg felszáll, és kiderül mi is történik valójában, mire számíthatunk.

Nyilván rengetegen próbálnak a hálóról tájékozódni, ahol sok mindent találhatnak, hideget és meleget, kéket és sárgát, sötétet és világosat, ilyen oldalit és olyan oldalit. A reakciók és vélemények szélsőséges megosztotsága nyilvánvaló, a publikált szavazási statisztikákból például jól látszik a brit társadalmon végighúzódó generációs szakadék.

Régóta folyik a vita arról, hogyan hat a világháló az emberek nézeteire és állásfoglalásaira. Kezdetben azt hittük, hogy a korlátlan véleménnyilvánítás és kommunikáció közelebb hozza egymáshoz az embereket: mindenki többet fog tudni az övével szemben álló véleményekről és álláspontokról, gyümölcsöző vita alakul ki, a szélsőségek meggyengülnek, a vélemények a pro és kontra érvek hatására középre tendálnak. A valóságban ennek inkább az ellenkezője történik: a világháló ilyen vagy olyan használói gyorsan megtalálják a hasonló nézeteket valló embereket és médiumokat. Beépülnek abba a körbe, ahol otthon érzik magukat, ahol a komfortzónájukon belül maradhatnak, nem mozdulnak ki onnan, nem néznek körül. Elsősorban megerősítést keresnek, nem új látószögeket, saját nézeteiket megkérdőjelező érveléseket, értelmes, ésszerű megegyezésre törekvő vitákat. Szekértáborokba tömörülnek, a kékek kékebbek lesznek, a sárgák sárgábbak. A táborok egy része lokális marad, egyesek viszont növekedni kezdenek, határokat lépnek át, globalizálódnak.

Hozzászólások (0)

Most jó lenni közgazdásznak

Kategória: Nincs kategorizálva /

Érdekes adatok egy gazdasági magazinban. Hogyan változott a közgazdászok foglalkoztatása az amerikai vállalatoknál? A keresletnek volt egy fellendülési időszaka az ötvenes és a hatvanas években, amikor a cégek azt remélték, hogy ökonometriai modelljeik segítségével a közgazdászok előre tudják jelezni a gazdasági ciklusokat. Ma ismét közgazdász-konjunktúra van, de az elvárás megváltozott: a munkaadók termékeik fejlesztéséhez, a felhasználói/vásárlói élmény javításához várnak segítséget.

Miért kell közgazdász ezekhez? Azért, mert a Big Data korszakában járunk, ömlik az adat mindenfelől, és ez a rengeteg adat lehet a kulcs az emberek viselkedésének pontosabb megértéséhez. A közgazdász ebben a képben gazdasági ismeretekkel felvértezett adatelemző, modellező.

Az elmúlt öt évben a vállalatoknál foglalkoztatott közgazdászok száma megduplázódott – olvasom az amerikai magazinban. A Facebook adattudós csapatában például 25 dokori fokozattal rendelkező közgazdász ügyködik, de ez semmi az Amazonhoz képest, nekik ugyanis 60 van és még szívesen felvennének vagy két tucatot, persze nyilván nem akárkit.

Mit kell az ilyen adatelemző-közgazdászoknak kideríteniük? Például azt, olvasom a lapban, hogy egy detroiti lakásvásárló hajlandó-e többet fizetni egy szép otthonért, ha sok olyan barátja van a Facebookon, akik népszerű városok drága negyedeiben laknak. De itt van egy másik megfejtendő kérdés: hogyan hat az esős időjárás az Uber-sofőrök aktivitására? Felejtsük el a gazdasági ciklusokat, foglalkozzunk azzal, hogy a következő percben kinek küldjük valamilyen jól célzott marketing-üzenetet: csak most, csak neked…

Hozzászólások (0)

Tényleg, mit szólna?

Kategória: Nincs kategorizálva /

A múlt heti Figyelőben megjelent egy cikkem a megosztáson alapuló gazdaságról, “Mit szólna Coase?” a címe. Idemásolom az elejét.

————-

Ronald Coase, brit közgazdász nemrég halt meg, nem sokkal a 103. születésnapja előtt. Bár szegény családba született, tehetségének és szorgalmának köszönhetően a legjobb iskolákban tanulhatott. Pályája csúcsát az 1991-ben elnyert Nobel-díj jelentette. Sokatlanul kis számú akadémiai tanulmányt publikált, és pályatársaival ellentétben írásaiban kevéssé támaszkodott a matematikára.

A harmincas évek elején egy ösztöndíjnak köszönhetően az Amerikai Egyesült Államokba is eljutott, ahol olyan vállalatokat tanulmányozott, mint a Ford és a General Motors. Ekkor már jó ideje létezett a Szovjetunió és a centralizált tervgazdaság. Leninnek az a tétele, hogy a szovjet gazdaság egyetlen nagy gyárként irányítható, élénk vitát váltott ki szakmai körökben. Coase látta és tapasztalta, hogy az általa meglátogatott vállalatok hatékonyan és eredményesen működtethetők központilag tervezett, a „tudományos vezetés” eszközeivel irányított szervezetekként. Miért vannak alkalmazottak, miért nem lehet minden ember magánvállalkozó? Miért léteznek vállalatok egyáltalán, miért nem a piac koordinál és szabályoz minden gazdasági tevékenységet? – tette fel a kérdést magának olyan közgazdászként, aki Adam Smith „láthatatlan kéz”-elméletén nevelkedett.

Válaszát egy nagy hatású cikkben fogalmazta meg, ami „A vállalat természete” címmel 1937-ben került a szélesebb közönség elé, és amire évtizedekkel később Nobel-bizottság laudációja is kiemelkedő szakmai teljesítményként hivatkozott. Vállalatok a tranzakciós költségek miatt léteznek, állapította meg Coase. A piaci szabályozás és koordináció költségekkel jár: vevők és eladók nehezen találnak egymásra; ha mindenki önálló piaci szereplő lenne, rengeteg szerződést kellene kötni és betartatni, és így tovább. A piaccal szemben a vállalat az alternatíva, a gyakorlat pedig azt mutatja, hogy sok esetben versenyképes alternatíva, de persze nem korlátlanul. Vállalatok alapításával és működtetésével a piaci modell költségeinek egy részét meg lehet takarítani. A közgazdaságtan ismert modelljeit használva a gazdaság szereplői eldönthetik, hogy melyik megoldást választják a termelés szervezésére, illetve adott helyzetekben a verseny választja ki az életképesebbet. Ha a döntési tényezők adottak, kialakul, hogy a piaccal szemben hol versenyképesek a vállalatok és azok meddig terjeszkedhetnek.

Mivel a tranzakciós költségek térben és időben változnak, különböző iparágakban eltérő és időről időre átalakuló arányok rajzolódnak ki a két világ között. Érdekes és fontos téma ez a közgazdaságtudományon belül; Coase írása csak az első fecske volt egy új irányzatban, kutatói példáját hamarosan mások is követték.

Coase, ha élne, bizonyára érdeklődéssel figyelné az Uber, az Airbnb, a Lending Club és társaik látványos piaci karrierjét. E cégek együttesét „sharing economy”-ként, magyarul megosztáson alapuló gazdaságként szokták emlegetni, pedig ez az elnevezés félrevezető. A hagyomány szerint Szent Márton önzetlenül megosztotta köpenyét egy koldussal – a felsoroltak esetében erről egyáltalán nincs szó, ezek a cégek bizony kőkemény, nyereségre törő üzleti vállalkozások. Tudjuk, hogy ahol megjelennek – márpedig egyre több helyen megjelennek – vihart kavarnak. Ebből a szempontból az Uber példája a legismertebb: a cég a világ számos pontján háborúban áll a hagyományos taxivállalatokkal, önkormányzatokkal, szabályozó szervezetekkel, adóhivatalokkal. Nem sokkal jobb a helyzet az Airbnb esetében sem: működésüket nemrég Berlinben gyakorlatilag betiltották, mivel annyira eredményesnek bizonyultak a magánlakások kiadásában, hogy a városban nem lehetett elfogadható áron albérlethez jutni. A bankok a „peer-to-peer lending”, vagyis a hagyományos pénzintézetek kiiktatásával pénzt közvetítő cégek működését figyelik gyanakodva, amire van is okuk, elég ránézni a forgalmi adatok exponenciálisan emelkedő görbéjére.

Az úgynevezett megosztásos üzleti modell kétségtelenül érdekes. Az ebbe a kategóriába tartozó cégek tulajdonképpen elektronikus piacterek, tranzakciós platformok: a kiválasztott szektorban találkozóhelyet biztosítanak a kereslet és a kínálat képviselőinek, segítik a megállapodások megkötését és a tranzakciók lebonyolítását, a piaci egyensúly kialakulását. Nincs autóflottájuk, nem építenek szállodákat, nem gyűjtenek betéteket, nincs épületük, pultjuk, árukészletük. Azt sem könnyű megmondani, hogy hol is vannak tulajdonképpen. Az Airbnb székhelye például San Franciscóban van, de közel kétszáz országban kínál szállást, a díjak egy írországi pénzügyi központba futnak be, miközben a cégnek két leányvállalata is van Jersey szigetén (minden bizonnyal adózási megfontolásokból).

Elektronikus, mondhatnánk „légnemű” voltának köszönhetően a modell rendkívül gyorsan el- és kiterjeszthető. Az alapszoftvert egyszer kell megírni, utána némi adaptálással és fazonigazítással korlátok nélkül átvihető egy másik országba vagy szektorba. A felhasználó örülnek a kedvező áraknak, a piactér olajozott működésének. Sokan ismerik fel, hogy szállítókként, eszköztulajdonosokként, szolgáltatókként megjelenhetnek ezeken a platformokon, jövedelemre tehetnek szert, a hosszú válság pedig tömegeket kényszerített arra, hogy pénzt csináljanak mindenből: a lakásukból, az autójukból, a megtakarított jövedelmükből, a konyhájukból. A lassan ébredő hagyományos versenytársak és a hivatalok természetesen megpróbálják elérni, hogy újak és régiek azonos szabályok szerint játsszanak, és ebben nagyrészt igazuk is van. A csata folyik, váltakozó szerencsével.

De mit szólna ehhez az egészhez a fiatal Ronald Coase, a vállalatok természetéről szóló klasszikus közgazdasági tanulmány szerzője?

Valószínűleg azt mondaná: az általam kidolgozott gondolkodási keret erre a helyzetre is érvényes. Amit magunk előtt látunk, nem más, mint a piaci és a vállalati modell versenyének szélsőséges példája. Az Uber, az Airbnb és a többi, elektronikus piactereket, tranzakciós platformokat működtető cég a piaci modellt képviseli, velük szemben pedig a hagyományos vállalatok állnak a maguk alkalmazottaival, eszközparkjával, funkcióival és hiererchiájával. Elektronikus piacterek persze már a kilencvenes években is voltak, de a digitális technológiák korabeli színvonalán nem voltak eléggé hatékonyak. Most viszont van felhő, okostelefon, precíz GPS, szinte korlátlan adatfeldolgozási kapacitás, gyors és megbízható adattovábbítás. Ezekkel meg lehet olajozni a piacot, csökkenteni lehet a tranzakciós költségeket. Az újfajta piactér szemlátomást hatékonyan betölti a feladatát: villámgyorsan összehozza a vevőket és az eladókat, egyszerűen lebonyolíthatók rajta a tranzakciók, a mindenkori helyzethez tudja igazítani a kondíciókat, egyensúlyt tud teremteni, erőforrásokat, kapacitásokat tud elosztani és koordinálni.

Röviden: a piaci modell modern technológiával felfegyverkezve heves ostrom alá vette a vállalatit…

Hozzászólások (0)

Üzenet küldése a szerzőnek

A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

Hiba az űrlap kitöltése során!
*
*
*