Nők a gazdaságban

Egy új könyvön dolgozunk: tíz fejezet tíz aktuális gazdasági és vezetési témáról. Az egyik a nők helyzetéről és szerepéről fog szólni. Álljon itt a bevezető szakasza. A téma aktualitását aligha kell indokolni.

———————–

Virginia Woolf, a 20. századi angol irodalom egyik vezető alakja, esszéista, könyvkiadó, az „Orlando”, a „Mrs. Dalloway” és más híres regények szerzője 1928-ban „A nők és szépirodalom” címmel előadássorozatot tartott a Cambridge-i Egyetem két, nők számára alapított és fenntartott kollégiumában. Az előadások szövege kibővítve később könyv alakjában is megjelent, a kötet a „Saját szoba” címet kapta. Sajátosan és élvezetesen megfogalmazott regényszerű esszéről van szó, amit, bár a szerzője egyszer sem használja ezt a szót, sokan a feminizmus irodalmi programjaként értelmeznek. Való igaz: a kiváló írónő a nők intellektuális szabadságáért emel szót, nagyobb teret követel nekik az irodalomban.

Mondanivalója röviden: a nők is érnek annyit, mint a férfiak.

A könyv egyik szakaszában Shakespeare-ről olvashatunk. Milyen érdekes, írja Virginia Woolf, hogy miközben a drámaíró darabjai tele vannak rendkívüli és izgalmas női szereplőkkel, az Erzsébet-kori valóságos nőkről alig tudunk valamit.

A 16. század az angol irodalom fénykora volt, Shakespeare-é mellett más fantasztikus nevekkel: Christopher Marlowe, John Fletcher, Francis Bacon, Ben Jonson, Sir Walter Raleigh, Thomas Kyd… Miközben e szerzők többsége nem a leggazdagabb társadalmi körökből érkezett, sikerült egy teljesen új irodalmi kultúrát teremteniük. De hol vannak a női szerzők?

A tehetségen kívül mire volt még szüksége Shakespeare-nek rendkívüli életműve megalkotásához? – teszi fel a kérdést Virginia Woolf. A családja nem volt gazdag, de az anyja örökölt egy kis vagyont. A fiatal Shakespeare valószínűleg iskolába járt, ahol elsajátíthatta a nyelvtan szabályait és latint is tanulhatott. Kalandos évek után Londonba ment szerencsét próbálni, ott közel került a színházi élethez. Kezdetben lovakat őrzött a bejáratnál, később azonban beljebb került, színész és szerző lett belőle. A legjobb helyen sajátíthatta el a színházcsinálási szakmát. A színház mozgalmas hely, mindenféle népek megfordulnak benne, érdekes emberekkel lehet ott találkozni. London akkor már a világkereskedelem egyik központja volt, kétszázezer ember élt a falai közt összezsúfolva. A színészetből és a drámaírásból nem lehetett meggazdagodni, de meg lehetett belőle élni. Tehetség, iskola, színes és sokoldalú tapasztalatok, élményekben gazdag környezet, példaképek, anyagi függetlenség – ebben áll a titok.

De hol vannak a kor női írói? Virginia Woolf érdekes gondolatkísérletet javasol: tételezzük fel, hogy Williamnek volt egy hasonlóképpen tehetséges húga, tele kalandvággyal, kíváncsisággal, képzelőerővel. Hiába minden: őt akkor és ott nem küldték volna iskolába. Nem találkozhatott volna ókori szerzőkkel, nem ismerhette meg a mondavilágot. Otthon egy perc nyugta sem lehetett, éjjel nappal elfoglalták volna házimunkával: főzéssel, mosással, varrogatással. Ha valahogy mégis magtanul írni, és papírra vet egy történetet vagy verset, kinevetik. Jóval a huszadik életéve előtt férjhez kell mennie: új háztartás, majd jönnek sorban a gyerekek. Ha megszökik, Londonba megy, aligha tudott volna ott megélni, színházi pályáról pedig nem is álmodhatott. Shakespeare húga esélytelen lett volna az irodalmi életben: az irodalom a férfiak játszótere volt. Műveikben sok nő szerepelt, de a nőkről is férfiak írtak.

Tanulás, élmények, anyagi függetlenség, szabadidő, saját szoba – ez kellett volna a tehetséges nőknek, de Erzsébet korában ezt nem kapták meg – vonja le a következtetést Virginia Wolf. Ezek hiányoztak, nem a tehetség. A női irodalmi tehetség csak később, a 18-19. században tört utat magának. Nehéz harc volt ez, hiszen a nőket még a 19. században sem bátorították alkotásra, művészi pályára, a férfiak részéről leginkább letorkolásra és gúnyra számíthattak: nem értesz hozzá, képtelen vagy rá, nem éred fel ésszel, nem neked való, más dolgod van! A nők mégis utat törtek az irodalomban, a középosztálybeli nők írni kezdtek, a 18. században szabályos szellemi pezsgés indult meg a köreikben, társalogtak, alkottak, fordítottak, egyesek már pénzt is kerestek irodalommal. Jött Jane Austen, George Eliot[1], jöttek a Brontë-nővérek…

2017-ben a Bank of England új tízfontos bankjegyet hozott forgalomba, amin Jane Austen portréja látható.

A tehetséges, alkotó nők tehát megjelentek az irodalomban. De mi a helyzet a többiekkel?

Ha-Joon Chang, a Cambridge-i  Egyetem intézményi közgazdaságtannal foglalkozó kutatója „23 dolog, amit nem mondtak el neked a kapitalizmusról” című könyvében[2] olvasható egy érdekes fejezet az innovációk gazdasági és társadalmi következményeiről. Vajon mi volt nagyobb hatással az életünkre, teszi fel a kérdést a szerző: a mosógép vagy a számítógép? A kérdésben a mosógép tulajdonképpen szimbólum: a háztartások vízvezetékkel való ellátását és gépesítését jelképezi. Az elektromos mosógépek, a többi háztartási géppel együtt a 20. század első évtizedeiben jelentek meg és terjedtek el a tömegtermelésre beálló modern gyáriparnak és a fejlődő infrastruktúrának köszönhetően. A mosás tipikus női feladat volt. Becslések szerint kb. 15 kilónyi szennyes ruha kimosása vízvezeték és mosógép nélkül négy munkaórát igényelt. Egy közönséges (még nem automata) mosógép ezt az időt 40 percre csökkentette, vagyis nagyjából hatszorosára növelte a mosási munka termelékenységét. A vasalás, a porszívózás, a főzés, a fűtés, a varrás tekintetében a gépesítés hasonló eredményeiről lehet beszámolni. A gépesítés tömeges volt, az olcsó háztartási gépeket milliószám vásárolták az emberek.

A rendkívüli időmegtakarítás alapjaiban változtatta meg a nők életét, és ezáltal a férfiakét is. Ami a legfontosabb: a korábbinál sokkal több nő jelent meg a munkaerőpiacon és vállalt valamilyen állást. Például az Amerikai Egyesült Államokban a 19. század végén a 35-44 év közötti nőknek csupán néhány százaléka dolgozott a saját háztartásán kívül, mára viszont ez a mutató megközelíti a 80%-ot. Radikálisan átalakult a nők foglalkoztatási szerkezete is, hiszen a korábbinál sokkal kevesebb házicselédre volt szükség. A kereső foglalkozás, az önfenntartás lehetősége megemelte a nők családi és társadalmi státusát. Egy dolgozó nő számára a válás már nem jelentett valamilyen végzetes tragédiát, hiszen meg tudott állni a saját lábán, kiléphetett egy rossz házasságból, vagy dönthetett úgy is, hogy nem megy férjhez. Több pénz áramlott a nők oktatásába, miközben a gyerekvállalási hajlandóság csökkent. Hatalmas tömegű friss munkaerő megjelenése a háztartásokon kívül, a nők helyzetének, státusának radikális megváltozása, a családok, a demográfiai trendek átalakulása: több ez, mint amit a számítógép és az internet eddig produkálni tudott – vonja le a következtetést Ha-Joon Chang.

Az elmondottak alapján úgy tűnhet, hogy a nők gazdasági és társadalmi helyzetét illetően angliai I. Erzsébet korától napjainkig egyenletesen emelkedő trendről van szó, ami hamarosan le is zárul a teljes nemi egyenjogúsággal és egyenlőséggel. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű és egyértelmű: ami távolról egyenletes emelkedésnek látszik, az közelebbről szakadozott és ellentmondásos, nyitott kérdésekkel teli.

[1] A George Eliot álnév, az írónő valódi neve Mary Anne Evans volt.

[2] A könyv adatait lásd a fejezethez tartozó irodalomjegyzékben.