Hivatás

Egy új könyv egyik fejezetén dolgozom, ami a hivatásként is emlegetett, magas presztizsű értelmiségi szakmák jövőjéről fog szólni, különös tekintettel a digitális technológiák fejlődésének hatására. Idemásolom a bevezetését.

—-

Ha rosszul érezzük magunkat, orvoshoz fordulunk. Ha nagy értékű ingatlan szeretnénk vásárolni, vagy valamilyen peres ügybe keveredünk, keresünk egy jó ügyvédet. Ha tanulni szeretnénk, megnézzük, melyik iskolában találkozhatunk a legjobb oktatókkal, vagy magántanárt fogadunk. Ha a gyerek furcsán viselkedik az iskolában, tanácsot kérünk egy pszichológustól. Ha át kell szervezni a vállalatunkat, vezetési tanácsadóktól kérünk diagnózist és tervet.

Orvos, ügyvéd, tanár, pszichológus, vezetési tanácsadó… Közismert, tekintélyes szakmákról van szó, olyanokról, amelyeket gyakran hivatásként[1] is emlegetünk: orvosi hivatás, tanári hivatás stb. A sort folytathatjuk tovább is: építész, pap, adótanácsadó… Kérdést azonban, hogy mennyire tágíthatjuk a kört, milyen szakmákat sorolhatunk a hivatások körébe. Hivatásnak tekinthető például az újságírás, vagy mindenfajta újságírás? Asztalosokra szükségünk van, egy jó asztalosnak sokat kell tudnia, ügyesnek és tapasztaltnak kell lennie, de van olyan, hogy „asztalosi hivatás”? Be kell látnunk határvonalak homályosak, a kategóriák tágak, pontatlanok.

Ebben a fejezetben azokkal a szakmákkal, illetve hivatásokkal foglalkozunk, amelyeket angolul „professions”-nak neveznek. Mi alapján különböztetjük meg ezeket a többi foglalkozástól? A felsorolt példákkal (orvos, tanár, vezetési tanácsadó stb.) kapcsolatban négy fontos tulajdonságot kell megemlítenünk.

  • Különleges tudás, szakértelem. Az adott hivatás képviselői szakértők, akik sok év fáradságos munkájával magas szintű, összetett és bonyolult ismereteket tesznek magukévá. Az egyetemi végzettség általános elvárás. Ez a tudásanyag részben explicit, rögzített, kodifikált: könyvekben, folyóiratokban, modern adattárakban megtalálható. Van azonban „hallgatólagos”, tacit része is, ami csak a gyakorlat során sajátítható el. A szakma tipikus feladatainak ellátásához mindkettőre szükség van: egy tanártól például nem csak azt várjuk, hogy jól ismerje a maga szakterületét, hanem hogy valóban tudjon tanítani, hasonlóképpen egy építész jó házakat tervezzen, ügyvédünk eredményesen rendezze ügyeinket. Jobban bízunk egy olyan vezetési tanácsadóban, aki már több vállalatot rendbe tett, szívesebben fordulunk egy olyan sebészhez, aki már sok embert sikeresen megoperált.
  • Szövetkezés, elitizmus, meritokrácia. A hivatás gyakorlóinak körébe nehéz bejutni, a bejutás pedig tudáshoz, vizsgákhoz, minősítésekhez teljesítményekhez kapcsolódik. A szakemberek gyakran szövetségekbe, kamarákba tömörülnek, és ezek a szervezetek különleges jogosítványokat, kizárólagos engedélyeket kaphatnak a társadalomtól hivatásuk gyakorlására, akár monopolhelyzetet is élvezhetnek. A szakmát falak védik a kontároktól, az amatőröktől.
  • Szabályozás és önszabályozás. Az említett (mérnöki, orvosi, pedagógiai stb.) tevékenységek általában erősen szabályozottak. A szabályok egy része az államtól ered, ugyanakkor a szakmai szervezetek, szövetségek bizonyos fokú autonómiát élveznek, szabályozhatják magukat, önállóan intézhetik közös ügyeiket.
  • Értékek és etika. A szakma képviselőit közös értékrend, írott és íratlan etikai szabályok is összekötik. Az ügyvédi, adótanácsadói, orvosi, papi és egyéb tevékenységeknek megvan a maga etikája, ami törvények által nem szabályozott helyzetekben is eligazítást adhat. A hivatásokkal kapcsolatban gyakran emlegetjük a hivatástudatot, ami a tudás és az értékek melletti elkötelezettséget, a felelős magatartást jelenti.

A hivatásnak tekinthető, különleges tudást és felkészültségek igénylő szakmák társadalmi fontossága vitathatatlan. A társadalomnak szüksége van a felhalmozódott tudásra, ahhoz pedig nagyrészt a szakma képviselőin, a szakértőkön keresztül juthatunk hozzá. A tudás és annak felhasználója között a szakértő a kapus, vagy modern szóval az „interfész”. Az itt tárgyalt igényes értelmiségi szakmák a gazdaságban is komoly súllyal bírnak, gondoljunk például az oktatási rendszerben dolgozó rengeteg tanárra vagy a hatalmas egészségügyi szektorra. Bár a hivatásokat sokan önállóan gyakorolják, a felsorolt területeken óriási szervezetek is működnek: a kórházakat vagy a globális tanácsadó cégeket hozhatjuk fel kézenfekvő példákként. Ezek irányítása, a szakértőkkel való foglalkozás különleges vezetői feladatot jelent[2].

A szakértői foglalkozások sokak számára biztos megélhetést, jó jövedelmet biztosítanak, ami akkor is igaz, ha művelőik a munkajövedelmük alapján nem tartoznak a leggazdagabbak közé. A munkavégzéssel kapcsolatban többről van szó a pénznél: lélektani hatásokkal is számolni kell. A szakértői hivatással érdekes, az emberi tudást és képességeket próbára tevő feladatok járnak, képviselői úgy érezhetik, hogy hasznos és teljes életet élnek, az emberek felnéznek rájuk. Jól fizetett és megbecsült szakértőnek lenni életmódot és életérzést is jelent. Sok szülő szeretné, hogy gyermeke mérnöki, jogászi, orvosi pályára lépjen, e körből állítanak példaképeket a fiatalok elé.

Bátran kijelenthetjük: a szakértői hivatások a társadalom és a gazdaság nélkülözhetetlen, fundamentális elemei. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden rendben van körülöttük. A világ változik, és velük változnak az itt tárgyal szakértői foglalkozások is.

Lássuk először a problémákat! Tanárra, orvosra, ügyvédre, építészre, tanácsadóra szinte mindenkinek szüksége van, de a munkájukat nem tudja mindenki megfizetni. Sokan érezhetik úgy (és ebben gyakran igazuk is van), hogy a legjobb szolgáltatásokhoz csak a leggazdagabbak férnek hozzá, a szegényebbek kénytelenek alacsonyabb színvonalúval megelégedni. Egyes rendszerekkel kapcsolatban az is felmerül, hogy a jelenlegi formájukban anyagilag fenntarthatatlanok. A legismertebb példa az egészségügy: az Eurostat és az OECD adatai szerint Magyarország nemzeti össztermékének (GDP) körülbelül hét százalékát fordítja egészségügyre (állami és a magánkiadások együtt), de ezzel csak a 20. az Európai Unió országainak mezőnyében: az Uniónak több olyan tagja van, ahol ez a mutató meghaladja a tíz százalékot. Az abszolút értékek mellett a tendenciák is meghökkentők: az Amerikai Egyesült Államok mutatója 2000-ben még „csak” 13% volt, 2014-ben viszont már meghaladta a 17%-ot; az országban jelenleg heves politikai viták folynak az Obama elnök által bevezetett egészségbiztosítási rendszer fenntarthatóságáról.

Az egészségügyi szolgáltatások tehát drágulnak, a kiadások növekednek, az orvosi tudáshoz való hozzájutás rendszerének fenntarthatósága mindennapos probléma. De említhetjük az oktatási rendszert is, hiszen az egyetemi hallgatók egyre súlyosabb eladósodása világjelenség.

Korábban szóltunk róla, hogy egyes hivatások képviselői, illetve a kamaráik, szövetségeik az államtól különleges státuszt, szabályozási autonómiát kapnak. Érthető és elfogadható, ha az ilyen szervezetek védik a szakma színvonalát és becsületét, nem engednek akárkit a köreikbe, falat építenek maguk köré. A monopóliumok azonban veszélyesek, korlátozzák a versenyt, sokszor feleslegesen védik a már bent lévőket az újaktól, magasan tartják az árakat. Gyakran merül fel az a vád, hogy védőfalak túlságosan magasak, a bekerülés szabályai homályosak, a tudáson, a tapasztalaton, a szakmai érdemeken kívül más is szerepet játszik: a rendszer korrupt és feudális, kiskirályok uralkodnak benne, a szakma kasztosodik. Problémaként merülhet fel ennek az ellenkezője is: korlátok nincsenek, a szakmát önjelölt amatőrök és sarlatánok lepik el, felhígul, elveszti a komolyságát.

A hivatások művelőire szükségünk van, de gyakran úgy érezzük, hogy ki vagyunk szolgáltatva nekik. Tudatlanok, laikusok vagyunk velük szemben, aszimmetrikus a helyzetünk. Kritikus szituációkban nem dönthetünk magunkról, az alternatívákkal sem vagyunk tisztában, nem segíthetünk magunkon. Az ügyfél tudatlan, tájékozatlan, laikus, képtelen önmagán segíteni, nem tud magáról felelősen gondoskodni – gyakran találkozhatunk ezzel az alapállással. A helyzeten csak ront, ha a szakma képviselői ködöt vonnak maguk és a tudásuk köré, érthetetlen zsargont használnak, a szavaikat sem értjük.

Az általános megbecsülés ellenére a hivatások gyakorlói között is akadnak sarlatánok, csalók, sőt bűnözők is. A századforduló számviteli, könyvelési botrányoktól volt hangos, a világ egyik legnagyobb könyvvizsgáló cége a vádlottak padjára került, és ez az esemény súlyos sebet ejtett a szakma tekintélyén. 2002-ben FBI ügynökök szállták meg az egyik legnagyobb amerikai kórház folyosóit: kiderült, hogy súlyos szívműtétek sorozatát végezték el teljesen feleslegesen: a diagnoszták összejátszottak a sebészekkel, félrevezették a pácienseket, tüneteiket félremagyarázták, egyszerű, olcsó és hatásos terápiák helyett kockázatos műtétet javasoltak, amiket pénzéhes sebészek végre is hajtottak. Ez az eset a piaci megoldások veszélyeire is ráirányította a figyelmet, kiderült, mi történhet, ha a befektetők érdekei a pácienseké elé kerülnek, és miért fontos az átláthatóság és az elszámoltathatóság: nők és férfiak százai kerültek kés alá, de nem az orvostudomány, hanem a profit és a presztízs nevében. Az ilyen esetek híre nagyon gyorsan és korlátok nélkül terjedhet a modern kommunikációs csatornákon, ami általános bizalomvesztéshez vezethet, és alkalmanként vezet is.

A hivatást jelentő szakértői szakmák jövője szempontjából a döntő kérdés a felhalmozódott tudás hasznosításának módja. Mi ennek a történelem során kialakult modellje? Ha valamilyen probléma megoldása érdekében szükségünk van e tudás valamely szeletére, szakértőhöz – ügyvédhez, tanárhoz, orvoshoz, mérnökhöz stb. – fordulunk: ők a kapusok, ők biztosítják a hozzáférést és a megoldást, ők a közvetítők az ügyfél és a tudás között. Hatékony ez a modell? Hosszú időn át elboldogultunk vele, ma azonban számos indoka és jele van a változásnak. Van más módja a tudáshoz való hozzáférésnek? Hatékonyan szolgálják a hivatások gyakorlói a társadalmat? Mit vehetnek át a gépek az emberek tevékenységéből? Ha új modellek válnak lehetségessé és versenyképessé, a hivatások képviselőitől kell-e várnunk a változásokat, vagy ez olyan, mintha a kecskére bíznánk a káposztát?

A hivatások világa átalakulóban van, és ennek fontos következményei lesznek valamennyiünkre nézve. Az új modellek már megjelentek, versenyeznek a régivel, próbálgatjuk, teszteljük ezeket. Alapvető és tartós változásokra számíthatunk. Vajon fel kell készülnünk egy „hivatások utáni”, „poszt professzionális” társadalomra?

Mit hagyunk magunk után?

[1] A magyar „hivatás” szónak világi és egyházi értelmezése egyaránt van. Az angol „profession” szövegkörnyezettől függően jelölhet valamilyen értelmiségi szakmát, vagy a szakmát gyakorlók csoportját.

[2] Ezzel a kérdéssel a „Megéri jónak lenni?” című könyvünk 4. fejezetében foglalkoztunk.