Lehet okosabb?

Több cikket olvastam mostanában az inBloom történetéről. Az érdeklődést nyilván az gerjeszti, hogy a non-profit szervezet nemrég bejelentette: becsukja kapuit, feladja a meccset.

Az inBloom pár éve látta meg a napvilágot, dollármilliókat fektettek bele, Bill Gates ismert alapítványa például 100 millióval járult hozzá a megszületéséhez. Technlógiai szempontból a szervezet a felhő-számítástechnikához és az adatrobbanáshoz (Big Data) kapcsolódik. Működési területeként az iskolákat jelölte meg. Az iskolákban rengeteg gyerek tanul, és erről a rengeteg gyerekről rengeteg adat képződik: osztályzatok, teszteredmények, életkor, lakcím, családi körülmények, egészségi állapot, sporteredmények és így tovább. Ezek az adatok különböző forrásokból származnak, különböző helyeken és formátumokban tárolják őket, sok esetben nem használják őket semmire, vagy egyszeri használat után megfeledkeznek róluk.

Kézenfekvő a következtetés: ennek az adattömegnek hasznosulni kellene, módszeresen, egy helyen (a felhőben) kellene gyűjteni, tárolni, fel kellene dolgozni, az eredményeket hozzáférhetővé kellene tenni; és így, klasszikus adatfeldolgozási-adatbányászati eszközökkel okosabbá lehetne tenni az oktatást, vagy mondjuk inkább így: okosabbá lehetne tenni az iskolákat. Ki lehetne mutatni például, hogy mi működik és mi nem, melyik diáknak mire van szüksége, testre lehetne szabni a feladatokat, az oktatási módszereket, a tananyagokat, hatékonyabbá lehetne tenni a tanári munkát, okosabbá lehetne tenni az erőforrások, a kapacitások elosztását. Trendeket, korrelációkat, hatásmechanizmusokat, oksági összefüggéseket lehetne feltárni.

E nemes gondolatok jegyében jött létre az inBloom, az iskolai adatok tárolására, feldolgozására, hozzáférhetővé tételére hivatott, nyitott forráskódó szoftverrel dolgozó, társadalmi ellenőrzés alatt álló non-profit szervezet. Okos gondolatok, szakszerű technikai kivitelezés, modern technológia – hát akkor mi a baj? Baj a bizalommal támadt. Szülők egy csoportja törvény elé vitte az inBloomot. Veszélyben érzik a gyerekeik adatait, féltik az iskolások magánéletét.

Van-e okuk félni, illetve kiktől félhetnek egyáltalán? Félhetnek a profitéhes vállalatoktól: el lehet képzelni, mekkora a csábítás arra, hogy az adatokat megvásárolják és marketing célokra felhasználják. Félhetnek a vállalatoktól mint potenciális munkaadóktól is: mi lesz, ha a személyes adatokat valaki toborzási-személyzeti célokra használja fel? Félhetnek a bűnözőktől is, akik a személyes adatokon kersztül hálózhatják be a gyerekeket. Félhetnek az államtól is: ki tudja, milyen formában ütközik ki rajta a Big Brother hajlam. A gyerekem élete nyitott könyv lesz: szabad ezt hagyni? Számtalan negatív példa van: az amerikai kémügy, nagy adatlopások, internetes zaklatás…

Félni tehát tényleg van mitől. Szögezzük le azonban világosan: az akció leállítása, miközben eloszlathatja félelmet, veszteséggel is jár, hiszen a szülők, a gyerekek, az iskolák, az önkormányzatok, maga az állam elbúcsúzhatnak a rendszer előnyeitől. Az oktatási rendszer nem lesz okosabb, legalábbis ezen a Big Data vonalon nem. Pedig biztos ráférne némi okosodás. A probléma, vagyis a félelem, a bizalmatlanság a nagy és összevolt adatbázisokkal szemben nem egyedi jelenség: elegendő ha az egészségügyre és azon belül az elektronikus, felhőben tartott nyilvántartások (electronic health records) ügyére gondolunk.

 

Tagged ,

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.