Egyenes út az elbutuláshoz?

Az előző bejegyzésben a „freestyle” sakkot hoztam fel példaként az ember-gép, pontosabban ember-számítógép rendszerekre. Ebben a játékban emberekből és számítógépekből álló csapatok versengenek egymással. Az eggyel korábbi bejegyzés is ember-gép rendszerről szólt: a Google-autókat számítógép vezeti, az ember csak különleges esetekben veszi át az irányítást. Tulajdonképpen mindkét példa azt sugallja, hogy az ember megszabadul bizonyos rutinfeladatoktól, például a sima úton való autóvezetéstől vagy sakkozásánál a lehetséges lépéskombinációk kiértékelésétől, és magasabb rendű feladatokra koncentrálhat, stratégiára, innovációra, mindenféle kreatív újdonságokra.

Tegnap elolvastam Nicholas Carr tavaly ősszel megjelent cikkét a The Atlantic-ban. Ő is ember-gép rendszert hoz példaként: a modern repülőgépeket. A gépet gyakorlatilag számítógép vezeti, emberi közreműködésre egy normális út alatt csak percekre van szükség. A pilóták adatokkal etetik a gépet, bámulják a kijelzőket, és csak akkor veszik át az irányítást, ha szokatlan helyzet adódik, amit a gép nem tud kezelni.

Mi történhet ekkor? Carr két légibaleset példáját idézi. Egy darabig mindkettőnél rendben ment minden: a számítógép mért, kalkulált, irányított, a gép szépen repült, a pilóták beszélgettek és unatkoztak. Aztán jött egy rendkívüli helyzet. A számítógép okosan felismerte, hogy neki ez sok, neki ez nincs benne az algoritmusában: kikapcsolt és szólt a pilótáknak, hogy most ti jöttök fiúk. A pilóták átvették az irányítást, rossz döntéseket hoztak, majd bekövetkezett a katasztrófa.

Miért hoztak rossz döntéseket? Az eseteket vizsgáló szakértők szerint azért, mert elszoktak a vezetéstől. Nem volt meg a kellő rutinjuk, nem ismerték fel a helyzetet, berozsdásodtak a reflexeik. Így is mondhatnánk: nem gyakorolták a szakmájukat, hiszen a teendőiket a gép vette át.

Kutyát etetni, gombokhoz nem nyúlni!

Mi ebből a tanulság? – teszi fel a kérdést Carr. Az automatizálás régóta tart, de az utóbbi időben felgyorsult. Kezdetben elsősorban fizikai tevékenységeket automatizáltunk, de ezek után a szellemiek jöttek. (Ne feledjük: a „computer” régen emberi foglalkozás volt: a „computer” egy szobában ült a társaival és számításokat végzett, vagyis összeadott, kivont, osztott, szorzott.) Minden automatizálási akció elvesz valamit az emberi tevékenységek közül: mi nem csináljuk tovább, hiszen a gép megcsinálja helyettünk. Autót vagy repülőgépeket vezet, betegségeket diagnosztizál, kiválasztja a rossz adósokat, optimalizálja a döntéseket, filmet ajánl az esti tévézéshez, kijavítja a helyesírási hibákat, szövegeket fordít, újratervez, és így tovább. Kellemes ez és csábító, csakhogy gyakorlás és munka nélkül elveszítjük a tudásunkat és a rutinunkat, ahogy ez a pilótákkal történt az említett baleseteknél.

Az emberek egy része (attól tartok, ők vannak kisebbségben) az algoritmizálható rutinmunka láncától megszabadulva magasabb gondolkodási és cselekvési szférába emelkedik, például még okosabb algoritmusokat tervez, alkot, különleges feladatokon gondolkodik. A másik része (ők adják a többséget) a gép kiszolgálójává, esetleg felügyelőjévé válik: adatokat táplál be, megcsinálja, amit a gép kér tőle, figyeli a mutatókat, és csak akkor veszi át az irányítást, ha különleges helyzet adódik. Átveszi, és mint láttuk, könnyen bajt csinálhat, hiszen nem gyakorolta a szakmáját, nem szerzett rutint, nem fejlődött ki a helyzetfelismerő képessége, elsorvadtak a reflexei, leszokott a gondolkodásról, nem generált magának tacit tudást, hogy szakszerűen fejezzem ki magam.

Az ember tehát hibázik, ami az algoritmusok fejlesztőit még intenzívebb automatizálásra ösztönzi…

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.