Bullshit

David Graeber az antropológia professzora a London School of Economics-on, tehát a világ egyik leghíresebb közgazdasági egyetemén. A hálón fellelhető életrajza szerint anarchista és aktivista, az Occupy! mozgalom egyik kulcsfigurája.

A professzor a múlt év augusztusában cikket írt a STRIKE! magazinba a bullshit-állások (a magyar fordítás talán „kamu állások” lehetne) jelenségéről. Ezt az írást több vezető lap is átvette, illetve ismertette, elemezte, véleményezte, én például a múlt heti The Economistban találtam rá egy hivatkozásra, tulajdonképpen ezért olvastam el.

Graeber cikke bevezetőjében John Maynard Keynest idézi, aki 1930-ban azt jósolta, hogy a 20. század végére a technológia elég fejlett lesz ahhoz, hogy a legfejlettebb országokban a munkaidő heti 15 órára csökkenjen. Mindannyian tudjuk, hogy bár sokfelé nagy a munkanélküliség, heti tizenöt óráról egyáltalán nincs szó, sőt, sokan valószínűleg úgy tudják vagy úgy érzik, hogy többet dolgoznak a heti negyvennél is. Graeber szerint azonban Keynes jövendölése elég pontosnak bizonyult: heti 15 óra valóban elegendő lenne a szükséges fogyasztás fenntartásához, a technológiai feltételek ehhez már adva vannak.

De mit csinálunk akkor a többi órában? Graeber szerint bullshit-feladatokkal foglalkozunk, vagy másképpen fogalmazva vannak szükséges állások és vannak bullshit-állások, kamu állások, vatta-állások. A bullshit-állás olyan tevékenység, amire tulajdonképpen nincs szükség, jól meglennénk nélküle, és ezt sokszor az állás betöltője is tudja: nyíltan nem hirdeti, de egy-két pohár bor után elpanaszolja, hogy a munkája felesleges bullshit, vatta, kamu, nem szereti és nem is jó benne, utálja az egészet, de hát… Keynes persze nem láthatta, mi mindenre tartunk igényt most, a 21. század elején, nem ismerhette a modern fogyasztói társadalmat és annak komplexitását, de ez Graeber szerint nem magyarázat arra, hogy nem elégszünk meg a heti 15 órával, és nem csinálunk a többiben valamilyen nekünk tetsző, szívünknek kedves dolgot.

A változások jól követhetők a statisztikákban – írja az antropológia professzora. Az elmúlt évszázadban a gyári munkások, földművelők és háziszolgák foglalkoztatási aránya rohamosan csökkent (globálisan is, nem csak a legfejlettebb országokban, ahonnan rengeteg termelő állást kiszerveztek), viszont a „professional, managerial, clerical, sales and service workers” kategóriában látványos növekedés tapasztalható. Nos, mondja Graeber, a bullshit-állásokat ebben az elképesztően nagyra nőtt utóbbi körben kell keresni. Minden bullshit-állás újabb bullshit-állásokat teremt, egész bullshit-iparágak születnek és nőnek, mint a gomba. Ha valaki látni szeretné, hogyan történik ez, nézze meg az ide linkelt részletet a Brazil című örökbecsű filmalkotásból: bullshit tevékenységek tömege egy gigantikus bullshit szervezetben. Megtalálásukhoz az antropológia anarchista és aktivista professzora egyszerű tesztet javasol: gondold át, problémát jelentene-e neked, ha valamely állás vagy tevékenység egyszerűen megszűnne! Nagy baj lenne például, ha a szemetesek holnap abbahagynák a munkát, vagy a mozdonyvezetők, a tanárok, a kórházi ápolók sztrájkba lépnének. De mi a helyzet egy csomó más munkakörrel? A tesztet más nézőpontból is el lehet végezni: képzeld el, mi lenne, ha a saját állásod szűnne meg, támadna-e ebből valakinek (nyilván az általad eltartottakon kívül) valamilyen baja, sírna-e utánad valaki?

Miért jó nekünk, ha ennyi bullshit-állás van? Graeber szerint nem jó, de ezek mégis vannak, méghozzá növekvő számban és arányban. Furcsa jelenség ez, folytatja a gondolatot, mert a kapitalizmus logikájából az ellenkezőjének kellene következnie: ami felesleges, meg kell szüntetni, mert csak növeli a költségeket. De mit látunk a valóságban? Az elbocsátások, a racionalizálások, a költségcsökkentési, leépítési programok pont a produktív állásokat érintik a legközvetlenebbül, sőt, egy sor hasznos tevékenységet kifejezetten rosszul fizetnek meg, miközben a bullshit-kategóriában nő a létszám és a fizetések is gyakran jobbak. Megfigyelhető egy sajátos társadalomlélektani jelenség is: dühösebbek vagyunk a produktív munkát végzőkre (például a trolisofőrökre), mint a bullshit-állások betöltőire. (Talán azért, mert az előbbiekre rá vagyunk szorulva, ami bosszantó – mondaná Molnár Ferenc, lásd A hattyú vonatkozó részletét.)

Van tehát egy mechanizmus, ami a bullshit-állások gyarapodását segíti, és ami végső soron a szükséges heti 15 órán, sőt az előírt heti 40-en túl is munkában tart bennünket, már amennyiben munkának nevezhető valamilyen bullshit-tevékenység. Ezt a rendszert senki sem tervezte meg és vezette be tudatosan, a világ mégis így működik.

Graeber minden bizonnyal provokál, ahogy az egy szuper egyetem anarchista és aktivista professzorához illik. Cikkéből nem derül ki, hogyan képzelne el egy olyan világot, amelyben csak 15 órát dolgozunk szervezetten, hogy működne az a társadalom, amelyben kenyér van, de nincs szervezett és intézményesített cirkusz. Mindazonáltal a problémafelvetés és a megközelítés kétségtelenül elgondolkodtató.

Post a Comment

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*