Múlt, jelen, jövő

Teszteljük a blogmotor tűrőképességét egy fél könyvfejezettel! A témát az időhorizontok eltéréséből adódó problámák, a generációk közötti feszültségek adják, az okos városok példájából kiindulva.

———————————

BEFEKTETÉS A JÖVŐBE

 

Kenyában 2013 elején megkezdték Konza Techno City építését. Az eseményről tudósító cikkek az új települést Afrika legmodernebb városaként emlegetik, amely természetesen még csak a rajzasztalon létezik, de a világhálóra feltöltött látványtervek valóban a jövőbe repítenek bennünket. Az építkezés gyakorlatilag nulláról indul. A kiválasztott területen szavanna hullámzik, antilopok legelésznek – ha valaki 2013 őszén rákeresett a névre és az országra a Google műholdas térképén, ez a látvány fogadta.

Kenya kelet-afrikai ország az Indiai-óceán partján. Sokáig brit gyarmat volt, függetlenségét 1963-ban nyerte el. Pontos népszámlálási adatok nincsenek, lakosainak becsült száma meghaladja a harminc milliót. Szegény ország, de Afrikában a fejlettebbek közé tartozik. A függetlenség kivívása után a gazdaság fejlesztéséhez ötéves terveket dolgoztak ki, majd a kilencvenes évek végén privatizációs programot indítottak el. A nemzeti össztermék legnagyobb részét ma is a mezőgazdaság adja, ahol modern farmok és ültetvények hagyományos paraszti gazdaságokkal keverednek. Az ipar fejlesztése sikeresnek mondható, és ugyanez a helyzet egyes szolgáltatási ágakkal is; ez utóbbiak között kiemelkedő jelentőségű az idegenforgalom.

A World Economic Forum szerint az ország versenyképessége javul. 2013-as jelentésükben[1] Kenya a 96. helyen szerepel a rangsorban, ami tíz hellyel jobb az egy évvel korábbinál. A WEF szakértői szerint az ország innovációs képessége kiemelkedő: helyzetéhez képest sokat költ kutatásra és fejlesztésre, eredményes tudományos kutatóintézetekkel büszkélkedhet, amelyek hasznos együttműködést folytatnak az üzleti szektorral. Bár az oktatás egyáltalán nem terjed ki mindenkire, színvonala elfogadható. A pénzügyi szektor és a munkaerőpiac hatékonysága afrikai viszonylatban megfelelőnek mondható. A versenyképesség javulásának gátjai is vannak: az egészségügy helyzete (különös tekintettel a járványos betegségekre) komoly aggodalmakra ad okot, a várható élettartam a 60 évet sem éri el, a lakosok és a turisták biztonsága nem kielégítő.

Az országot 2013 elején négy tengeralatti, széles sávú adatátvitelre alkalmas  optikai kábel kötötte össze a nagyvilággal, de már megkezdődött több új telepítése is. Az ország „átugrotta” a vezetékes telefon korszakát, a mobiltelefonok penetrációja más afrikai országokhoz viszonyítva kifejezetten magas, ráadásul a mobilokkal pénzt is lehet küldeni, méghozzá nagyon egyszerűen, akár analfabéták által is megérthetően; a Kenyában bevált megoldást ma már több országba exportálják.

Konza Techno City felépítése a kenyai kormány 2030-ig szóló stratégiai tervének egyik kiemelkedő akciója. A Kenya Vision 2030 elnevezésű fejlesztési programot 2008-ban hirdették meg, fontosabb társadalmi, gazdasági és politikai komponensei megtalálhatók a világhálón. A mintát Ázsia leggyorsabban fejlődő országai, „tigrisei” adták. Legfontosabb céljai az ország iparosítása, jövedelmi szempontból a világátlag fölé emelése, a lakosság életszínvonalának jelentős javítása, mindezt egészséges és biztonságos környezetben. Megvalósításáról ötéves tervperiódusokban gondoskodnak, amelyek közül az első már véget is ért.

A tervek szerint Konza Techno City ultramodern város lesz, aminek új fejlődési pályára kell állítania a kenyai gazdaságot. Világviszonylatban is óriási projektről van szó. A tervezést tapasztalt városépítők irányítják, akik a legfejlettebb országokban szereztek referenciákat. A beruházásnak több százezer új munkahelyet kell teremtenie. A kormány azt reméli, hogy az alapvető infrastruktúra megépülése után az üzleti világ is megnyitja a pénzcsapokat, és gyors ütemben megkezdődik a különböző vállalatok, vállalkozások, egyetemek, kutatóintézetek, hivatalok és más intézmények betelepülése. A városban oktatási intézményeknek, csúcstechnológiai multinacionális cégek helyi központjainak és innovatív, gyors növekedésre képes vállalkozásoknak kell összetalálkozniuk. A tervek közzététele után már több világcég jelezte, hogy szívesen gyökeret verne itt. Az első építési fázis végén a kormány már 30 ezer lakosra számít.

 

 

Városok és víziók

 

 

Megépíteni a fekete kontinens legmodernebb városát a szavannában… Mint láttuk, két évtizedes tervről van szó, egy átfogó gazdaság- és társadalomfejlesztési stratégia fontos komponenséről. Megvalósítása nyilván nem lesz könnyű, abban sem lehetünk biztosak, hogy sikerül. Két évtized nagy idő, közben nyilván fejlődni fog a tudomány és a technológia, a világgazdaságban visszaesések és fellendülések váltják majd egymást, átalakul maga az ország is, politikai fordulatok sem kizártak. Egy ilyen város minden bizonnyal elsősorban a fiatal generációnak épül, vagyis azoknak, akik a terv meghirdetése idején talán még csak általános iskolába jártak.

Előrejelzések szerint évszázadunk közepén már több mint hatmilliárd ember fog városokban élni. A tömeges urbanizáció megállíthatatlan folyamatnak tűnik. A fejlődő világban emberek millió hagyják ott a falvakat és vándorolnak a több munkalehetőséget, magasabb életszínvonalat kínáló városok felé. Egyes mai városok lakosainak száma közepes méretű országokét is meghaladhatja. A város sokak számára a felemelkedést jelenti, a jobb élet ígéretét, a középosztályban való megkapaszkodás reményét.

Mindazonáltal a városok fejlődése nem egyenletes: szerencséjük szorosan összefonódik a betelepülő vállalatokéval és más intézményekével. A körülmények változásával egy város lejtőre kerülhet, hanyatlásnak indulhat, akár el is pusztulhat. Aktuális példa: Detroit városa, az autóipar egykori nyüzsgő fellegvára 2013-ban csődöt jelentett; fénykorában, az ötvenes években még közel kétmillió lakosa volt, a csőd idején viszont már csak körülbelül hétszázezer. Nemrég még a világ egyik leggazdagabb településének számított, ahová tömegesen áramlottak a tehetséges, vállalkozó kedvű emberek, kiváló mérnökök, kereskedők, nagy hírű oktatók; a csőd idején közzétett fényképeken viszont elhagyott, düledező házakat, eldobált autógumikat, hasig érő gyomot láthatunk. A lakosság egyharmada a szegénységi küszöb alatt él.

Új, modern várost építeni százezernyi lakos számára rendkívül ambiciózus, hosszú távú vállalkozás. A városok nagy többsége spontán módon alakult ki és fejlődik. Vannak azonban olyanok is, amelyek felépítéséről kormányirodákban, rajzasztalok mellett döntöttek. A kenyai Konza az utóbbiak közé tartozik. A dokumentumokból arra következtethetünk, hogy a döntéshozók egy úgynevezett „okos várost” álmodtak meg, ahol mindent az ésszerűség irányít, olyat, ami hatékony, élhető és fenntartható.

Példákat más országokban is találhatunk. „Nulláról indított okos város” például Masdar City Abu Dhabiban. Az eredeti, több évvel ezelőtt meghirdetett terv szerint megemelt platformra kellett volna épülnie, a környezetbarát tömegközlekedést ez alatt akarták megszervezni. Egy másik kísérlet Songdo városa Dél-Koreában, a főváros közelében. A portugáliai PlanIT Valley impozáns látványterveit is megtalálhatjuk a világhálón. A kenyai városhoz az egyik mintát az egyiptomi Smart Village adta, de megemlíthetjük Cyberjaya városát Malajziában vagy CyberCity-t Mauritius szigetén.

Egy-egy ilyen szupermodern város megtervezése és felépítése hosszú távú gondolkodást igényel. Sajnos a tapasztalatok szerint az élet nem mindig igazodik a tervekhez. Masdar City egyelőre kevésbé fantasztikus és futurisztikus a tervezettnél, felépítésének határidejét több évvel meghosszabbították. Songdo épületei a legkorszerűbb elektronikai berendezésekkel vannak felszerelve, lakos viszont egyelőre nincs elegendő, az emberek vonakodnak beköltözni a szupermodern otthonokba. A portugál PlanIT Valley építését elhalasztották, ami az ország gazdasági helyzetének ismeretében nem meglepő. Elképzelhető, hogy a kenyai Konza úgy épül meg, ahogy tervezték, de az sem kizárt, hogy a munka leáll, vagy élet nélküli, félig kész kísértetváros születik.

A sajtóban és a világhálón fellehető impozáns városépítési tervek java része még csak jövőkép, vízió. A megvalósítás, az erőforrások biztosítása súlyos terheket ró az építőkre, miközben lehet, hogy a haszonból csak a következő generáció részesedik majd. Ekkora projekteknél a befektetés és a haszon időben messze eltávolodhatnak egymástól.

Mennyire tervezhető a jövő? Milyen időtávra érdemes terveket készíteni? Mi a jobb: a szigorú tervszerűség, vagy az organikus, a mindenkori lehetőségeket kihasználó, spontán fejlődés?

Az eddig említett „okos városok” tulajdonképpen mesterséges klaszterek: olyan helyek, ahol az elképzelések szerint elsősorban a legmodernebb technológiákkal foglalkozó vállalatoknak és a hozzájuk kapcsolódó más szervezeteknek kellene megtelepülniük. Klaszterek azonban spontán, organikus módon is kialakulhatnak. Ilyen például London Silicon Roundaboutnak nevezett negyede, ahová az elmúlt évek során ezrével települtek be új, többnyire infokommunikációs technológiával, így például szoftverek, okostelefonos alkalmazások fejlesztésével foglalkozó vállalkozások. A csoportosulás spontán módon indult el, de később az állami segítség is megjelent. Egy Warsaw nevű indianai kisváros (nevét a lengyel fővárosról kapta) mintegy száz, ortopédiai termékeket (például csípő- és térdprotéziseket) gyártó, illetve kapcsolódó szolgáltatásokat nyújtó vállalatnak ad otthont, amelyek egy néhány kilométer átmérőjű körön belül körülbelül hatezer embernek biztosítanak munkát. A németországi Göttingen a tudományos műszerek gyártásának fellegvára, ahogy a portugáliai Oporto a bőrből készült lábbeliké. E spontán klaszterek története néha több száz évre tekint vissza.

A mesterséges és a spontán klaszterek bizonyos értelemben versenyeznek egymással. Az utóbbiak általában az együttműködésnek, a feladatok és források ésszerű megosztásának köszönhetik a sikerüket; a mesterséges városok vagy városrészek, speciális ipari övezetek esetében a jövő dönti majd el, többet jelentenek-e a betelepülők egyszerű halmazánál.

 

 

Vetés és aratás

 

 

Aki várost épít, hosszú távon gondolkodik és tisztában van azzal, hogy munkájának gyümölcsét leginkább az elkövetkező generációk aratják le, miközben a költségeket a jelenben kell megfizetni. Tegyük fel ismét a kérdést: mennyire tervezhető a jövő, milyen időtávra célszerű, illetve érdemes terveket készíteni? A vezetés klasszikus problémájáról van szó, amire ismét ráirányította a figyelmet a közelmúltban lezajlott gazdasági válság. A hosszú távú tervezéshez támpontok kellenek, a nagy többség számára váratlanul jött krízis viszont ezek bizonytalanságát, kiszámíthatatlanságát jelzi. A tervezők általában „kiszámítható környezetet” szeretnének, világos trendekkel, meglepetések, váratlan fordulatok nélkül. A történelem során akadnak ilyen periódusok, ezek azonban nem tartanak örökké. Tudjuk, hogy az egykori szocialista tervgazdaságokban sem alakul minden a tervek szerint.

Nagyobb vállalkozásokat (legyenek azok vállalatok vagy akár, ahogy a példában láttuk, városok) nem lehet tervek nélkül irányítani. Rövid távú terveket szinte minden vállalat készít, hosszabb távú, stratégiainak nevezhető terveket már jóval kevesebben. Felmérések mutatják, hogy például sok hazai kis- és középvállalat máról holnapra él, távlati elképzelései nincsenek.

Az elvet könnyű kimondani: olyan távra kell tervezni, amilyenre a döntéseinkkel elkötelezzük magunkat – a valóság azonban tele van bizonytalansággal, kiszámíthatatlansággal. Aki valamilyen távoli haszon reményében terheket rak a jelenre, kockázatot vállal: a vetés terhei biztosak, az aratás haszna bizonytalan. A vállalati beruházásgazdaságossági számítások egyik alapvető kérdése a különböző időpontokban és eltérő bizonytalansággal jelentkező kiadások és bevételek összevont értékelése, vagyis az a probléma, hogy egységnyi jelenbeli teher mekkora bizonytalan jövőbeni hasznot ér meg.

Mekkora áldozatot érdemes vállalni a jelenben a jövőbeli (bizonytalan) haszonért? Egy vállalat tulajdonosai, vezetői és alkalmazottai helyzetüktől, érdekeiktől és gondolkodásuktól függően nagyon különbözőképpen vélekedhetnek erről a kérdésről. Időről időre el kell dönteni, hogy a jövedelemből mennyit kapjanak a tulajdonosok és az alkalmazottak (köztük a hivatásos vezetők), illetve mennyi menjen fejlesztésre, beruházásokra, amelyek szerencsés esetben majd valamikor a jövőben térülnek meg, miközben a források nagysága véges. Az érintettek eltérő módon viszonyulhatnak a különböző időtávokhoz. Különösen élesen szokott jelentkezni ez a kérdés a fiatal vállalkozásoknál, ahol a jövő rendkívül bizonytalan, a pénz kevés, sokat kell költeni fejlesztésre, miközben a közreműködőknek is meg kell élniük valahogy. Ugyanakkor a legsikeresebb nagyvállalatok között is vannak olyanok, amelyek – bár gazdasági eredményeiket tekintve megtehetnék – hosszú évekig nem fizetnek osztalékot a tulajdonosaiknak, a pénzt fejlesztésre, beruházásokra fordítják, aminek nem örül egyformán mindenki.

A különböző időtávokhoz való viszony összehangolása, harmonizálása fontos vállalatvezetői feladat. Gyakran előfordul, hogy a szervezet különböző pontjain más időtávokban gondolkodnak, ami döntési hibákhoz és konfliktusokhoz vezethet. A diszharmóniát sokszor az érdekeltségi rendszer okozza. Ha egy részleg (például egy üzletág, divízió) vezetőinek jutalma kizárólag a rövid távú eredményekhez kapcsolódik, a vállalat stratégiai céljaival, hosszú távú sorsával kevésbé fognak törődni. A problémát az egyes vezetői pozíciókhoz kapcsolódó bizonytalanság is fokozhatja: ha a vezetők gyors és gyakori áthelyezésekre számítanak, az éppen hozzájuk rendelt részleg jövője kevéssé fogja őket érdekelni.

Az időtávok tekintetében az élet néha különös, ellentmondásos példákat is hoz. Az IBM frissen kifejlesztett személyi számítógépe (az IBM PC) a nyolcvanas évek elején nagy sikert hozott a vállalatnak, később viszont a nyomában megváltozott piaci struktúra nehéz helyzet elé állította a céget.

Az időhöz, a „vetés” és az „aratás” időbeli és személyi eltávolodásához való viszony nem állandó, alakulása jellemző lehet az adott korra. Ha a jövő elbizonytalanodik, az emberek viselkedése radikálisan megváltozhat. Jó, bár szélsőséges példát adnak erre a háborús, vagy a háborúk előtt időszakokról (például a weimari Németországról) szóló beszámolók. Említsünk meg egy szépirodalmi példát is. Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának első kötetében a szebeni szászok bírója és jegyzője több száz évre visszatekintve a következőképpen magyarázzák el Báthory Gábor fejedelemnek a város az adott helyen és időben különleges (környezetétől elütő) sikerességének alapját:

„…Akkor a király azt felelte nekik: maradjatok itt nálam s irtsátok ki az erdőségeket s tegyetek a helyére réteket és szántóföldeket, szárasszátok ki a vizeket s mocsarakat, s ültessetek a helyére kerteket, én pedig adok nektek hazát e hazában és nyugodalmat e hánytorgó világban, hogy munkátok gyümölcsét élvezhessétek.”[2]

A történetben Báthory fejedelem azt hiszi, hogy a szászok akkor is vetni fognak, ha a termést ő aratja le a csatlósaival. Hibáját a későbbi fejedelemnek, Bethlen Gábornak kell majd helyrehoznia.

Az elmúlt évtizedek egyik fontos trendje a munkaadók (vállalatok) és munkavállalók viszonyának megváltozása. A régi modellben a vállalat stabil, hosszú távú foglalkoztatást, és ezen keresztül biztonságot kínált az alkalmazottainak, akik hűséget, lojalitást adtak cserébe, vagyis a vállalatnál építették a karrierjüket, ott képzelték el a jövőjüket, nem ritkán egészen a nyugdíjba menetelig. Ilyen helyzetben mindkét fél kész befektetni a jövőbe: a vállalat képezi, fejleszti az alkalmazottait, gondoskodik róluk, ami nyilván pénzbe kerül, de számíthat ennek a befektetésnek a megtérülésére, hiszen az emberei nem akarnak elmenni, ott hajtanak hasznot, ahol költöttek rájuk. A munkavállaló is könnyebben hoz áldozatokat a vállalat érdekében, hiszen tudja, hogy stabilitást, karriert, tisztességes megélhetést, gondoskodást kap a szervezettől.

Ez a modell a második világháború után nagyjából a nyolcvanas évek elejéig, a volt szocialista országokban pedig a politikai rendszerváltásig működött, ez után viszont több tényező (technológiai fejlődés, globalizálódás, a piaci – benne a munkaerő-piaci – verseny éleződése stb.) hatására gyors változásnak indult. A változás jól tükröződött a munkaügyi statisztikákon. A régi modell idején a foglalkoztatási mutatók alacsony vállalatközi személyzeti mozgást jeleztek, ritkák voltak a tömeges leépítések. A fordulatot a kilencvenes évek nagy elbocsátási hulláma vezette be, amikor olyan vállalatok, amelyek korábban „nyugdíjas állásokat” kínáltak, át- és kiszervezési, programok keretében ezrével kezdték elbocsátani alkalmazottaikat. A stabilitás, a biztos foglalkoztatás ígérete megszűnt, a másik oldalon pedig gyengülni kezdett a lojalitás.

A munkaadó-munkavállalói viszonyt egyre inkább az ideiglenesség jellemzi: egyik fél sem ígér tartós kapcsolatot és nem is számít rá. A vállalat gyorsan megszabadul a feleslegessé váló munkaerőtől, folyamatosan keresi az olcsóbb megoldásokat, a munkaerő biztosítása szempontjából nem lokálisan, hanem globálisan gondolkodik, könnyen összecsomagol és odébbáll, ha egy helyet túl drágának talál, az alkalmazott pedig kihasználja a szervezetközi mozgás lehetőségét, karrierjét nem egy adott helyen, hanem vállalatok között mozogva építi, habozás nélkül elfogad egy jobb ajánlatot. Ilyen helyzetben mindkét fél megfontolja, hogy a jelenben milyen áldozatokat (költségeket, befektetéseket) vállaljon, hiszen lehet, hogy azok jövőbeli eredményét mások fogják élvezni.

Az időtávokhoz való viszonyulás kérdését nemzetgazdasági szinten is felvethetjük. A gazdaság fejlődéséhez beruházások kellenek, amelyek forrásokat vonnak el a fogyasztástól. Számottevő, hosszú távú gazdasági növekedésre nem lehet számítani alacsony beruházási szint mellett, egy elmaradottabb országban a felzárkózáshoz kellően magas beruházási rátára van szükség.

A gazdasági statisztikákból látható, hogy az Európai Unió országaiban a válság kirobbanását követően csökkent a beruházási ráta, ami nem meglepő, hiszen mérséklődött a kereslet, kapacitások váltak feleslegessé, ráadásul a beruházásokhoz szükséges hitelek kínálata is szűkült. A csökkenést követő növekedés eltérő ütemben indult meg az egyes országokban, a mezőny ebből a szempontból széthúzódik. Félő, hogy ahol a beruházási ráta tartósan alacsony szinten marad, hosszabb távon nem lehet tartós növekedésre, a versenyképesség erősödésére számítani.

 

 

Ki fizeti a számlát?

 

 

Eddig olyan helyzetekkel foglalkoztunk, amikor a jelenben kell valakinek áldozatot vállalnia jövőbeli haszon reményében. A városok példájából indultunk ki, hiszen egy új város felépítése hatalmas terheket jelent a jelenben, az időtáv miatt pedig lehetséges, hogy a haszon nem az építőé lesz, vagyis nem az arat, aki vetett. Generációs szempontból nézve a jelen generációja áldozatot hoz a jövő generációi érdekében. Van azonban fordított helyzet is, amikor a jelen generációja ró terheket a jövőbeliekre.

A közgazdaságtan externáliának nevezi azt a jelenséget, amikor egy gazdasági szereplő tevékenységéből valaki másnak kéretlenül haszna vagy kára származik. Az externália pozitív is lehet: elképzelhető például, hogy egy új bolt egy mellette lévő régebbi forgalmát is fellendíti, mivel többen járnak arra. Negatív externália alatt másoknak ellentételezés nélkül okozott kár értendő. Ha a kár hosszabb idő után jelentkezik, fokozatosan halmozódik föl, a terheket következő generáció viselheti. Erre a legjobb példát a környezetszennyezés, szélsőséges formában a környezeti katasztrófák jelentik.

A másoknak okozott kár egyes esetekben közvetlen lehet és azonnali. Lássunk először erre egy példát!

Az Indiai Bophal város lakóinak száma jóval meghaladja Budapestét, ennek ellenére helyi viszonylatban közepes nagyságúnak számít. Nevét a történelem egyik legnagyobb környezeti katasztrófája tette közismertté a nagyvilágban. 1984. december 3-án a Union Carbide India Limited nevű, a hatvanas évek végén alapított, részben állami tulajdonban lévő, permetezőszereket gyártó vállalat helyi gyárából több mint 30 tonnányi mérgező gáz szivárgott a levegőbe, óriási pánikot okozva. Bár elérő adatok láttak napvilágot, a halálos áldozatok száma körülbelül húszezerre tehető. Sok ezren azonnal meghaltak, mások csak napok vagy hetek múlva. Az életben maradtak között sokan maradandó testi-lelki károsodásokat szenvedtek: megvakultak, bőrbetegségeket kaptak, légzési és idegrendszeri problémákkal küszködtek életük végéig. A gyár körüli talaj és víz használhatatlanná szennyeződött.

Bár a gázszivárgást előidéző kémiai folyamat ismertté vált, a felelősség kérdése máig homályban maradt, a vizsgálati jelentéseknek csak egy részét hozták nyilvánosságra. A jelek arra utalnak, hogy a tragédiának több közvetlen és közvetett oka lehetett, így például a telephely rossz kiválasztása, túlságosan veszélyes vegyszerek használata, hibás biztonságpolitika, karbantartási tevékenységek elhanyagolása, alkalmazottak hiányos felkészítése, az állami felügyelet és ellenőrzés gyengesége. A vállalatnak hatalmas kártérítést kellett fizetnie, a gyárat bezárták, a bírósági tárgyalások évtizedekig tartottak, az évforduló ma is a gyász napja a városban.

A Bophalban történtek és a hasonló esetek a tragédia közvetlen és azonnal jellege miatt megrázzák a világot. A katasztrófa megtörténik és a televízióban azonnal látni lehet a képeit. A másoknak, így például az elkövetkező generációknak okozott károk azonban nem mindig így, ilyen hirtelenséggel és nyilvánvaló hatásokkal jelentkeznek, hanem lassan, fokozatosan, lépésről lépésre halmozódva. A jelen generációi óriási terheket rakhatnak az elkövetkezők vállára, ami csak hosszabb idő után tudatosul.

Napjainkban a világ gyárai és mindenféle más üzemei körülbelül 15 milliárd tonnányi anyagi terméket állítanak elő egy év alatt. Ennek nagyjából bő egynegyede fém és ásványi anyag, egy másik bő negyede biomassza, a maradék részt fosszilis üzemanyagokból és építési anyagokból áll. Bár a szolgáltatások és az információ világában élünk, az anyagi termelés súlyban és térfogatban mérve soha nem látott méreteket öltött. A példa kedvéért: a jelenleg használatban álló, illetve a múltban gyártott, de ma is meglévő műanyagok együttes tömege harminc milliárd tonnára becsülhető, együttes tárolásukhoz Londonéval azonos kiterjedésű, két kilométer mély gödröt kellene ásni.

E hatalmas anyagtömeg kitermeléséhez, feldolgozásához, mozgatásához rengeteg energiára van szükség, és ehhez hozzáadódik a használathoz (például az autóközlekedéshez) kapcsolódó energiaigény. Az energiatermelés és -felhasználás minden évben sok milliárd tonnányi széndioxidot juttat a légkörbe, egyéb gázokról és porokról nem is beszélve.

A végeredmény: becslések szerint az emberiség „ökológiai lábnyoma”, vagyis a Föld forrásainak fogyasztása a mögöttünk álló négy évtizedben megduplázódott, jelenleg bőven meghaladja a fenntartható mértéket.

Az hosszabb idő alatt felhalmozódó környezeti károk egyre nagyobb veszélyt jelentenek a közelebbi és távolabbi jövőre nézve. Az anyagi termékek nagy része hasznos, de jól látszik, hogy mindennek ára van, és nem csak az fizeti meg, aki hasznot húzott a termelésükből vagy a fogyasztásukból. Mivel egyrészt externáliákról, másrészt hosszabb időtávú, sokszor áttételes, fokozatosan kiterjedő hatásokról van szó, nagy a csábítás a rövid távú, közvetlenül elszámolható haszon előtérbe helyezésére, a rövid távú haszon „privatizálására”, és a hosszú távú problémák „társadalmasítására”.

Kétségtelen, hogy a problémák felismerésénél és kezelésénél sokat számít az informáltság, a tudatosság és a felelősségérzet. Nem lehet azonban eltekinteni az érdek szerepétől sem, vagyis itt is fel kell vetni a kérdést: megéri jónak lenni? Kifizetődhet az, ha egy versenypiacon tevékenykedő vállalkozás környezettudatos magatartást tanúsít, megszüntetni vagy legalább mérsékelni igyekszik a környezeti károkat és ezzel a jövő generációira is nehezedő terheket?

A problémák, mint láthattuk súlyosak, de a technológiai és az ahhoz kapcsolódó szervezési-irányítási tárgyú fejlődés reményre is okot ad. A kiindulópont az informáltság és a tudatosság, a következmények, az okozott károk gondos felmérése. Szerencsére egyre több vállalat nem áll meg itt, hanem megpróbál megoldásokat találni az okozott problémákra. A gazdaságban olyan technológiák és szervezési modellek jelennek meg, amelyeknél a környezetvédelmi és a gazdaságossági érdek nem zárja ki egymást, sőt, a környezeti szempontból előnyösebb megoldás kifizetődő. Újrahasznosítással például csökkenteni lehet a kitermelendő és feldolgozandó nyersanyagok tömegét, vagyis a felhasznált anyagok „visszaforgatása” lehetőség a takarékoskodásra. Pénzügyi szempontból is előnyös lehet, ha egy terméket kevesebb fajta nyersanyagból állítanak elő. A közelmúltban olyan additív technológiák (elsősorban a 3D-s nyomtatás) indultak fejlődésnek, amelyek használatánál nagyon kevés hulladék képződik. Okos energiagazdálkodással, egyes megújuló források bekapcsolásával egyszerre lehet csökkenteni a környezeti terheket és a költségeket. Szállítási költségeket lehet megtakarítani azzal, ha a termelés közelebb kerül a felhasználás helyéhez, ami azt is jelenti, hogy kevesebb energia kell a termékek mozgatásához – a megoldás új technológiai és logisztikai megoldásokban rejlik.

Remény van rá tehát, hogy a felhalmozódó környezeti terhek a jövőben kevésbé fogják megterhelni az egymást követő, különböző időtávokban gondolkodó generációk kapcsolatát. Erre már csak azért is szükség van, mert ez a viszony más feszültségekkel is terhelt.

Generációs érdekellentéteket könnyű találni. Nem mindegy például, hogy egy demokráciában melyik generáció hangja a legerősebb. Demográfiai adatokból látható például, hogy a háború utáni „baby boom” generáció elérte a nyugdíjkorhatárt; ez a népes csoport élvezni akarja a felhalmozott megtakarításait, jobb egészségügyi ellátást szeretne, vagyona értékének megtartásában (vagyis a minél alacsonyabb inflációban) érdekelt, a valóságban viszont a kevésbé népes aktív generációkra van utalva, miközben egyes országokban határozottan romlik az eltartott/eltartó arány. Ugyanez a „baby boom” csoport néhány évtizeddel korábban könnyen fogadta a gyorsabb pénzromlást, hiszen a magas infláció csökkentette az adósságterheit, és kevésbé törődött azzal, hogy elértékteleníti a megelőző korosztály nyugdíját.

Az egyes korosztályok a rájuk jellemző időhorizontok miatt másképpen gondolkodhatnak fogyasztásról és beruházásról, eszközök megtartásáról és értékesítéséről, az állam gazdasági szerepéről, a követendő gazdaság- és társadalompolitikáról.

A generációk közötti „láthatatlan szerződés” könnyen felbomolhat, érdekellentétük politikai köntöst ölthet, generációs hátterű politikai mozgalmak, pártok jelenhetnek meg, sőt, az „örökölt” problémákkal küszködő fiatalok akár a lábukkal is szavazhatnak: olyan országokba költözhetnek, ahol kevesebb teher nehezedik rájuk.


[1] Global Competitiveness Report 2013-14. World Economic Forum

[2] Móricz Zsigmond: Erdély. Tündérkert. Gabo Kiadó, 2007, 242. o.

Hozzászólás írása

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*