A világ végén

Borbély Szilárd: Nincstelenek.

Nehéz könyv ez. Nem abban az értelemben nehéz, hogy bonyolult körmondatok, követhetetlen időbeli ugrabugrálások, homályos, csak beavatottaknak érthető célzások lennének benne. Nem, egyáltalán nem erről van szó. A mondatok rövidek, pontosak, szikárak, az események – bár van bennük valami krimiszerű is – jól követhetők.

Mégis nehéz könyv ez, nehéz, mert felkavaró. A magányról, a kitaszítottságról, a be nem fogadásról szól. Hősei magányosak, magukra utaltak, mint a prímszámok, amelyek csak eggyel és önmagukkal oszthatók. A helyszín számomra ismerős: az ország északkeleti sarka, Szatmár, az a csücsök, ahonnan akár két szomszédos országba is át lehet látni vagy át lehet biciklizni. Az a hely, ahol a kis Túr siet beléje, ahová a hegyekből lerohannak a vizek és időnként mindent elöntenek. Falu valahol Mátészalka és Fehérgyarmat környékén. Kövesút, kocsma, rámpa, téesz, disznóól, baromfiudvar, petróleumlámpa, csipketerítővel letakart televízió, sodort cigaretta, cigánytelep, busz naponta kétszer, falu bolondja…

Én is éltem arrafelé, bár akkor még nagyon kicsi voltam, és nem gondolkoztam el azon, hogy honnan jöttek oda az emberek, köztük sok furcsa nevű is, és hová tűntek el azok, akik közül sokat felsorol egy pár éve állított emlékoszlop. Végtelenül szegény emberekről szól ez a könyv, akik máról holnapra élnek, és akik mások, mint a többiek, pontosabban a többiek másnak tartják őket, és ezt kíméletlenül tudatják is velük, hol szóban, hol tettekkel. A történet, a háttér lassan bontakozik ki, a szereplőket és az olvasót egyaránt lefoglalják a mindennapos élet gondjai. Ismerős tájszavakkal, káromkodásokkal, alakokkal, szituációkkal, tárgyakkal találkoztam. Talán ez az ismerősség a legnehezebb ebben a könyvben, és a tudatlansággal, a tájékozatlansággal való személyes szembenézés.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.