A Nyugat alkonya

Stephen D. King: When the Money Runs Out. A D. nyilván azért is kell a névbe, nehogy a szerzőt összetévessze valaki a népszerű krimi- és horroríróval. Ez amúgy nem lenne feltétlenül baj, mivel a könyv akár horrorként is olvasható: aki nekivág, nyugtalan éjszakákra számíthat.

A Nyugat lelassult – ez King fő mondanivalója. A múlt század utolsó évtizedeiben a gazdasága gyorsan gyarapodott, nőttek a jövedelmek, emelkedett az életszínvonal. A lendület az üzemanyagnak volt köszönhető, azt azonban csak egyszer lehetett felhasználni. A nőket például csak egyszer lehetett nagy tömegben bevonni a gazdaságba. Globalizálódni is csak egyszer lehetett: több milliárd új kapitalista csak egyszer kapcsolódhatott be a piacgazdaság vérkeringésébe. Az infokommunikációs szerkor csak egyszer húzta meg igazán a gazdaságot, mégpedig a kilencvenes években, de aztán jött a dotcom válság. A feltörekvő országok felzárkózása csak egyszer történhet meg; lám, Kína és India már lassul, Brazíliáról nem is beszélve.

Az üzemanyag kifogyott, a lendület a múlté. Az új évszázad egy elveszett (vagy elvesztegetett) évtizeddel kezdődött, és jó esély van rá, hogy a második, vagyis a jelenlegi is az lesz.

A Nyugat azonban hozzászokott a múltbeli lendülethez, ahhoz, hogy nőnek a jövedelmek, egyre több pénz jut egy sor fontos dologra.  Ehhez igazította a várakozásait és a magatartását, úgy tett, mintha semmi sem változott volna, legfeljebb ideiglenesen. Hiteleket vett fel, eladósodtak az államai és a polgárai, akik azt hiszik, hogy a növekvő jövedelmekből vissza lehet majd fizetni a jelzálogot, az államkölcsönt, lesz, aki eltartsa az öregeket, lesz pénz nyugdíjakra, oktatásra, egészségügyre. De nem lesz, mert nincs, ami hajtsa a motort. A Nyugat lelassult: stagnáló, hol picit növekvő, hol picit visszaeső világban élünk.

Stagnáló világban kellemetlen az élet, folytatja King. Valaki csak akkor kaphat többet, ha valaki másnak kevesebb jut. Éppen ezért mindenki gyanakodva figyeli a másikat: a te nyereséged szükségképpen az én veszteségem, miben sántikálsz már megint, mit forralsz ellenem? A bizalom elveszett, ami rontja a gazdaság hatásfokát, vagyis a stagnálás stagnálást szül, az ördögi kör bezárul, a kígyó a saját farkába harap, róka fogta csuka, csuka fogta róka…

Tenni kéne valamit! King szerint először a megrendült bizalmat kellene helyreállítani, ez viszont nehéz feladat, hiszen a kör ördögi, a róka nem ereszti a csukát, a csuka sem a rókát. A könyv utolsó fejezetei ortodox és kevésbé ortodox (esetenként kifejezetten ismerős) gazdaságpolitikai tanácsokkal, pontosabban gondolatkísérletekkel vannak tele: ha ezt tesszük, akkor várhatóan ez történik, ha viszont azt, akkor az, de az sincs kizárva, hogy ha ezt tesszük, akkor az fog következni, és ha azt, akkor ez…

Nekem ezeket a gondolatokat már nehéz volt követni, túl sok bennük a spekuláció, a szabályozási illúzió (állítgatjuk a szabályozó karokat, aztán majd csak történik valami, leginkább valami csoda, kijutunk a kátyúból, csak okos emberek kellenek a vezérlőpulthoz). Mindazonáltal a könyvet élveztem, különösen a stagnálás okairól és tüneteiről szóló részeket. Kellemes horror langyos nyári estékre.  

Most egy kis blogszünet következik: fürdés, torna, napozás, az utóbbi csak módjával az ózonlyuk miatt.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.