…fuss el véle!

Zárjuk le a megkezdett fejezetet!

———————————————–

 

Egy világ emelkedőben

 

 

Az üzleti szervezetek által végzett tevékenységek földrajzi átrendeződése nem új jelenség. A termelés olcsó országokba való áttelepülése már évtizedekkel ezelőtt megindult. E trend erejét, kiterjedését és tartósságát két alapvető tényező biztosítja: az egyik lehetővé, a másik szükségessé teszi. Ami lehetővé teszi, az a közlekedés fejlődése, ide értve az informatikát és a távközlést, tehát az adatok és információk „közlekedését” is. Ami szükségessé teszi, az a piaci verseny, az állandó költségcsökkentési, racionalizálási kényszer, ami mindenkit az olcsóbb források megkeresésére kényszerít. A vállalatok vezetői azért kapják a fizetésüket, hogy megtalálják és kihasználják a kínálkozó lehetőségeket.

Az átrendeződés korai időszakának főszereplője az Amerikai Egyesült Államok volt. A mozgás először saját határain belül indul meg: a hetvenes és a nyolcvanas években az acél- és a textilipar munkahelyei tömegesen vándoroltak az olcsóbb déli államokba. A kilencvenes években az elektronikai ipar termelési tevékenységét helyezték ki Kanadába, Mexikóba, Dél-Koreába és Tajvanra. Az évtized végére a délkelet-ázsiai országok váltak a legkedveltebb célpontokká. Az ezredforduló óta Kína a legnépszerűbb termelés-kihelyezési célpont.

Ennek az átrendeződésnek, mint konkrét példáinknál láthattuk, nyertesei és vesztesei egyaránt vannak: egy gyár áttelepítése az egyik helyen elbocsátásokkal és más veszteségekkel jár, emberek sírnak, tiltakoznak, demonstrálnak, a másik helyen viszont ünnepelnek, hiszen munkát kapnak, tanulhatnak, fejlődhet a városuk.

Gyártásnál azonban jóval többről van ma már szó. A közelmúlt egyik leglátványosabb jelensége az informatikai tevékenységek kihelyezésének lendületes beindulása volt. A technológiai fejlődés lehetővé tette, hogy egy sor ide tartozó feladatot távolról, akár a Föld másik oldaláról lássanak el. Az olcsó forrásokat kereső cégek pedig elfogadható, esetenként kiváló minőségű munkaerőt találtak a fejlődő, feltörekvő világ egyes országaiban. Az informatikát az informatika által támogatott tevékenységek követték, így például az ügyfélszolgálati munka, a könyvelés, a bérszámfejtés, a személyzeti adminisztráció.

A legnagyobb költségmegtakarítási lehetőség a bérek közötti különbség: egy indiai vagy román mérnök jóval olcsóbb egy amerikainál vagy egy németnél (9.1. táblázat).

 

9.1. táblázat

Egy munkaórára eső bér ($) egyes országokban (2005)

 


Ország Gyári munkás Mérnök Könyvelő Középvezető
Lengyelország 3,07 4,32 4,03 6,69
Cseh Közt. 2,81 5,38 4,10 6,81
Magyarország 1,96 5,09 4,62 7,44
Szlovákia 2,21 4,15 3,37 5,48
Románia 1,41 2,58 1,23 3,23
Bulgária 0,73 1,43 0,83 2,80
Kína 0,80 3,50 3,20 4,42
India 0,43 2,40 1,93 3,13
Németország 18,80 38,90 26,40 40,40

 

Forrás: Ariba Inc. 2005. (Ewing-Edmonson 2005, 56. o.)

 

A gyártási és szolgáltatási tevékenységek földrajzi átrendeződése rendkívüli társadalmi változásokat eredményezett egy sor fejlődő országban: csökkent a munkanélküliség, emelkedett az életszínvonal, létszámában és tudásában megerősödött az értelmiségi középosztály, amely a fogyasztásával, az igényességével, a kultúrájával pozitív hatást gyakorolt a környezetére. Elegendő Kína, India és néhány más ország példájára hivatkozni. Az Ázsiai Fejlesztési Bank 2008. évi becslése szerint a kontinens fejlődő részének társadalmában a középosztály aránya akkor 56% volt, míg 1990-ben még csak 21%. (Tegyük hozzá: „középosztály” alatt a napi 2 és 20 dollár között keresőket értették, köztük nagyon sok olyan emberrel, aki éppen hogy kikerült a totális szegénységből. A mérce nagyon alacsonyra van beállítva, de határozott fejlődést mutat.) Említhetünk más országokat is, Brazíliában például több mint negyvenmillió fővel gyarapodott az ottani középosztály.

 

Az atléta Jesse Owens őseit Afrikából hurcolták el rabszolgának Az elmúlt években látványos fejlődés volt tapasztalható itt is. Az afrikai Fejlesztési Bank becslése szerint a kontinens (ottani mércével mért) középosztályának nagysága 2010-ben 355 millió főre volt tehető, de ez a szám néhány évtized alatt az egymilliárdot is meghaladhatja. Afrika jövője erre a középosztályra épülhet.

A gyáraikat, szolgáltató központjaikat a fejlődő világba telepítő vállalatok minden bizonnyal jót tettek az érintett országok lakosainak. Ugyanakkor az olcsó források kihasználásával javítani tudtak a pénzügyi eredményeiken, vagyis jól jártak a befektetőik is. Tegyük hozzá: ahogy az Adidas példáján láthattuk, a vállalatoknak sokszor nem is volt más választásuk: a verseny kikényszerítette az átszervezéseket. Ez a helyzet rövid távon – de ki járhat jól és ki rosszul hosszú távon? Ezeket a kérdést ma még nem lehet megválaszolni, de érdekes lehet elgondolkozni néhány jelenségen.

Szakmai, politikai és közéleti körökben élénk vita dúl arról, milyen hatása lehet a tevékenységek, a funkciók és a munkahelyek vándorlásának a fejlett országok gazdaságára és társadalmára. A vélemények sokfélék, de megkülönböztethetünk két markáns állásfoglalást.

Az egyik szerint a nemzetközi munkamegosztás ilyen fajta átrendeződése normális jelenség, a fejlődés megszokott része. A fejlett országoknak nincs miért aggódniuk, a „kivándorló” tevékenységek, szektorok helyét majd betölti valami más, a lényeg az, hogy a gazdaság kellő mértékben rugalmas legyen. Megtörtént ez már máskor is, gondoljunk csak a japánok amerikai megjelenésére a nyolcvanas években.

A másik állásfoglalás szerint ez a mozgás egy bizonyos határon túl veszélyes, ha bizonyos tevékenységeket egy ország kienged a kezéből, akkor elveszítheti a versenyképességét, nő a munkanélküliség. Következtetés: az elvándorlást meg kell akadályozni, ha kell, adminisztratív eszközökkel is. Ilyenekre is van precedens például az USA egyes államaiban. Magunkon segítsünk, ne másokon! Ne neveljük fel a saját versenytársainkat! Az ilyen törekvések képviselői időnként politikai hátszelet is kapnak. A legutóbbi amerikai elnökválasztás finisében mindkét jelölt a kiszervezés ellen lépett fel: elég nagy a munkanélküliség itthon, meg kell tartani az állásokat.

Üzleti, politikai és akadémiai körökben élénk eszmecsere bontakozott ki arról is, hogy mennyiben érvényesek a mai világban a szabad versenyről és a szabad kereskedelemről korábban kialakult elképzelések, a közgazdaságtan klasszikusainak ezzel kapcsolatos nézetei.

 

 

 

A játszma folytatódik

 

 

A vita intenzitása nem meglepő, a változások tényleg radikálisak, mondhatnánk drámaiak.

Térjünk vissza korábbi témánkhoz, a gyártási szektorhoz. Ezen a téren hosszú évszázadokon át Kína és India volt a két legfontosabb szereplő. Anglia, majd az Amerikai Egyesült Államok csak az első ipari forradalom alatt és után került az élre, messze maga mögött hagyva a korábbi nyerteseket. A 20. században az USA fölénye szinte megkérdőjelezhetetlen volt. A mögöttünk álló két évtizedben alaposan megváltozott a helyzet. Az úgynevezett fejlett világon kívüli országok részesdése 1990-ben még csak 24% volt; ez az arány 2000-re 27%-ra nőtt, 2010-ben pedig elérte a 41%-ot.

Elképesztő ugrások ezek. Kína, ahol csak a múlt század kilencvenes éveiben kezdték meg a lendületes felzárkózást, 2010-ben elhódította az első helyet az Amerikai Egyesült Államoktól. A tempó elképesztő: az ázsiai ország részesedése a világ „manufacturing” szektorából 1990-ben még csak 3% volt, majd húsz év alatt közel 20%-ra növekedett. Más feltörekvő országok is megjelentek a színen, ahogy azt a 9.2. táblázatban bemutatott rangsoron láthatjuk.

 

9.2. táblázat

A gyártási szektor vezető országai 2010-ben

 


Ország Részesedés a gyártási outputból (%)
Kína 19,4
USA 18,2
Japán 10,9
Németország 6,1
Olaszország 3,1
Brazília 2,7
Dél-Korea 2,6
India 2,5
Franciaország 2,4
Egyesült Királyság 2,3

 

Forrás: Az IHS Global Insight adatai alapján

 

Az USA tehát a második helyre szorult vissza. Megrázó élmény lehet ez azoknak, akik száz évig álltak a dobogó legfelső fokán. A hírt hallva biztosan sokan feltették a kérdést: mi jön még ez után? A másik egykori világelső, az Egyesült Királyság a rangsor tizedik helyen áll.

Nem baj, ha a tömeggyártásban az olcsó országok veszik át a vezető szerepet, hiszen megmarad nekünk az innováció, a kutatás és a fejlesztés, a különleges szakértelmet igénylő, sok értéket terelő munka – a fejlett országokban sokan ezzel vigasztalják magukat.

Kérdés, mennyire felel meg ez a jövőkép a valóságnak. A statisztikák e téren is figyelemre méltó változásokat mutatnak.

A technológiai fejlesztési munkába bekapcsolódó országok köre határozottan bővül. 1990 előtt szinte minden komoly versenyző az úgynevezett fejlett világból került ki. Ma már más a helyzet. 2010-ben nagyjából 7 millió ember dolgozott a világ tudományos kutatási és technológia-fejlesztési szektorában. Kína ehhez 1,5 milliót adott, körülbelül ugyanannyit, mint az Amerikai Egyesült Államok. 2008-ban kínai tudósok produkálták a tudományos tanulmányok 10%-át, ami tízszeres növekedést jelent 1988-hoz képest. Hasonló tempójú fejlődést diktált Brazília, Tajvan és Dél-Korea is, bár az abszolút mutatóik nyilvánvalóan kisebbek.

A felsorolt országok fejlődése, részesedésük növekedése a kutatás-fejlesztési szektorban nem csekély részben a fejlett országok vállalatainak köszönhető: egyes cégek, így például az amerikai General Electric, a svéd Electrolux vagy a svéd-svájci ABB olcsó és jól képzett munkaerőt keresve sorra nyitották meg kutató-fejlesztő központjaikat olyan feltörekvő országokban, mint India, Kína vagy Brazília. Csak egy példa a sok közül: az indiai Hyderabad mellett 600 négyzetkilométeren elterülő „biotechnológiai völgyben”, a Genome Valley-ben ma már több mint száz vállalat dolgozik, kihasználva a különleges gazdasági zóna, a világszínvonalú kutatási infrastruktúra és a helyi szolgáltatások előnyeit.

A verseny tehát ma már nem csak a tömeggyártásért folyik. A vállalatvezetők és más döntéshozók azt teszik, amit tenniük kell: igyekeznek racionális döntéseket hozni tevékenységeik földrajzi telepítéséről: költségeket hasonlítanak össze, felmérik a helyi munkaerő képességeit, tudását, létszámát, értékelik az infrastruktúrát, az államok gazdaságpolitikáját, a kínált kedvezményeket, kockázatokat mérlegelnek. Ezek a döntések együttesen idővel átalakítják az országok közötti erőviszonyokat, versenyképességi rangsorokat.

A tevékenységek mozgatása, áttelepítése bonyolult és kiterjedt társadalmi következményekkel jár: gyakran előfordul, hogy egyesek nyernek, mások pedig veszítenek. Aki segítséget kap, megerősödik, jobb esélyekkel száll be a magasabb ligákban folyó versenybe. A korábbi beszállítókból, bérmunkásokból veszélyes versenytársak válhatnak.

A játszma nem zárult le, a mögöttünk álló két évtized trendjei akár meg is változhatnak.

A telepítési (vagy áttelepítési, kiszervezési) döntéseket egy-két évtizeddel ezelőtt alapvetően a bérköltségek közötti különbség motiválta. Mint láttuk, egyes tevékenységek olcsó országokba telepítésével rengeteg bért lehetett megtakarítani. Olcsó országba átvinni valamilyen tevékenységet még akkor is megérte, ha ugyanahhoz a munkához ott háromszor annyi ember kellett, sőt, ha más költségek viszont emelkedtek, például többet kellett fizetni a szállításért, a távoli tevékenységek ellenőrzéséért.

A helyzet azonban nem marad állandó, és ezért változnak a motívumok, változnak a kalkulációk és a modellek is. A felzárkózási periódus egyszer véget ér. Az olcsó országokba való kiszervezésnél arra kell számítani, hogy a bérköltségek közötti korábbi ordító különbségek határozottan csökkennek, az általuk elérhető megtakarítások a korábbinál jóval kevésbé tudják ellensúlyozni a kiszervezés miatti költségnövekményeket és kockázatokat (szállítási költség, vonat- és hajórakományok formájában „befagyott” forgótőke, kommunikációs- és menedzsment-költségek, innovációs veszteségek stb.). A helyzet kevésbé egyértelmű, egy-egy döntés alaposabb átgondolást kíván.

A statisztikák mindenesetre azt mutatják, hogy a nagy összegekre rúgó „megakiszervezési” projektek száma csökken. Azt is láthatjuk, hogy egyre gyakrabban visznek haza korábban kiszervezett, más országokba telepített vállalati tevékenységeket.

Egyre több forrásból hallhatjuk, hogy néhány évvel ezelőtt új ipari forradalom indult el: új gyártási technológiák jelentek meg, amelyek idővel (értsd: néhány évtized alatt) ismét átrendezhetik a régiók és országok rangsorát, a vállalati tevékenységek telepítési helyét. Az új jövőkép globális ellátási láncokat mutat helyi csomópontokkal. A termelés rendszere rugalmasabb lesz, a gazdaságos sorozatnagyságok csökkennek, nagyobb szerepe lesz a testre szabásnak, a helyi igényekhez való igazodásnak, a helyi piacokhoz, a nehezen vagy egyáltalán nem mozgatható kutató- és oktatóközpontokhoz, innovatív, különleges szakértelmet ápoló klaszterekhez, kutatási-fejlesztési-termelési ökoszisztémákhoz való közelségnek, a vállalatoknak többet kell törődniük a környezetvédelmi megfontolásokkal. Az eredmény: sokkal kevésbé lesz egyértelmű, hogy a gyártást valamelyik olcsó országba kell telepíteni, majd a termékeket sok ezer kilométereken át kell utaztatni a célállomásokra.

A fejlődés következtében megváltozhat azok köre is, akik segítséget kapnak vagy adnak, jól járnak vagy rosszul.

Hozzászólás írása

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*