Egy fejezet vége

 

Élni és visszaélni

 

 

Egy nagyobb vállalatnak természetesen rengeteg adata van minden alkalmazottjáról: mikor lépett be, hány éves, mi a végzettsége, mennyi a fizetése és a jutalma, hányszor kapott emelést, előléptetést, továbbképzést stb. Nyilván azt is feljegyzik, hogy ki és mikor hagyta el a céget valamilyen okból. Ezek az adatok tehát ott rejtőzködnek a számítógépek tárolóin.

    A távozás, a rotáció nyilván kényes kérdés. Ha egy jól felkészült, fontos munkát végző, értékes tudással, hasznos információkkal bíró ember elmegy, az akár komoly anyagi veszteségekkel is járhat. Kérdés tehát, hogy mit lehet tenni az ilyen távozások megelőzése érdekében. Nyilván azokra kell koncentrálni, akiknél a „hűtlenség” valószínűsége nagy. De hogy lehet őket kiválasztani a tömegből? 2011-ben az egyik legnagyobb informatikai cég, a Hewlett-Packard két tudóst bízott meg a válasz megtalálásával[1]. A cégnek akkor több mint 330.000 alkalmazottja volt. A tudósok összegyűjtötték az alkalmazottakkal kapcsolatos fenti adatokat, az így összeállított adatbázisra ráeresztették statisztikai elemző programjaikat, majd az érintettek nevéhez „távozási indexet” (flight risk) kapcsoltak, vagyis egy mutatót, ami a távozás valószínűségét jelzi. A programok a korábbi tapasztalatokból tanultak: feltárták, hogy a személyes információk adatok, események és a távozás között milyen összefüggések mutatkoznak, majd az így kialakított (intelligens gépi tanulásra épülő) modellt előrejelzésre használták, mert az index tulajdonképpen nem más, mint egy előrejelzés, jövendölés: figyelem, ennél az alkalmazottnál nagy a távozás valószínűsége, annál a másiknál pedig kicsi.

    Az elemzés nyomán érdekes dolgok derültek ki: a modell például jelezte, hogy azoknál, akik arányos fizetésemelés nélkül kaptak előléptetést, nő a távozás valószínűsége.

    A vizsgálat idején a vállalat egyes részlegeinél a rotáció a 20%-ot is elérte. Amikor a modell elkészült, kiválasztották az egyik ilyet, a számítógép kiszámolta az indexeket, majd megkezdődtek a megtartó akciók. Az eredmény nem maradt el: a távozások aránya csökkent, és az ebből származó haszon  némi utánajárással akár számszerűsíthető is.

    A példa jól mutatja a statisztikai alapú, modern eszközöket használó előrejelzés erejét és potenciális hasznát. A történet azonban nem csak ebből a szempontból tanulságos. A HP-nél a modellt és az indexeket nagyon óvatosan és bizalmasan kezelték, nyilván nem véletlenül. A gazdasági haszon mellett ugyanis akad itt egy sor más kérdés is. Vajon mit szólnánk hozzá, ha megtudnánk, hogy vállaltunk személyzeti nyilvántartásában a nevünk mellett egy „távozási index” is szerepel? Ki férhet hozzá ehhez az indexhez? Mire lehet azt felhasználni? Milyen indexeket vannak még?

    Az adatokból nyert tudással élni és visszaélni egyaránt lehet. Nem véletlen, hogy törvények szabályozzák a személyes adatok védelmét. Mégis, sokszor nehéz megmondani, hogy hol van a pontos határvonal a „jó” és a „rossz”, a legális és az illegális között. Maradjunk a személyzeti munka példájánál. Ha egy álláshely betöltéséről van szó, a szorgalmas vállalati humánpolitikai szakember nyilván a legjobbat szeretné kiválasztani a jelöltek közül. Önéletrajzot kér, ajánlást, motivációs levelet. Vajon mennyire tükrözik ezek a valóságot? Milyen információhoz lehetne még könnyen, gyorsan hozzáférni a jelöltekről? Az alaposság és a lelkiismeretesség azt diktálja, hogy a jelöltek virtuális személyiségének is utánanézzen: szerepelnek-e a közösségi oldalakon, van-e blogjuk, mit írnak magukról, mit írnak róluk mások… Gondoljuk tovább a példát: mihez kezdjen a közösségi oldalakon található személyes fotókkal? Vajon alkoholistának tekinthető az, aki több bulizós fotót tett már közzé magáról? Az álláskeresők között sok fiatal van – vajon etikus dolog felhasználni azokat a bejegyzéseket, amelyek még a hivatalos felnőtté válás előtt készültek? Az adatok szempontjából a mai humánpolitikusok helyzete tulajdonképpen irigylésre méltó: emberek milliárdjai használnak hálózatra kapcsolt számítógépet, mobil-, illetve okostelefont, a legsikeresebb közösségi alkalmazások felhasználóinak száma szintén milliárdos nagyságrendű, a világhálón tehát soha nem látott tömegű adat gyűlik az emberekről. Ráadásul azzal is számolni kell, hogy ami egyszer számítógépre került, az ott is marad, még akkor is, ha kiválasztjuk és megnyomjuk a Töröld! gombot. Elbújni nagyon nehéz. Kísérletek bizonyítják, hogy néhány semlegesnek tűnő adat vagy egy fénykép alapján nagyon könnyen meg lehet állapítani valaki nevét, vagy következtetni lehet a politikai preferenciáira.

    Az előrejelző modellek nehéz helyzetek elé állíthatják az alkalmazóikat. A 2013-as év egyik szenzációja Angelina Jolie döntése volt: a gyönyörű filmszínésznő levetette a mellét, mivel a genetikai kódja rákveszélyt jelezett. A veszély nem azonos a bizonyossággal: a modell valószínűséget tesz a név mellé. Vajon mekkora valószínűség kell egy ilyen döntéshez? Mi várható el morálisan attól, aki meglát egy ilyen valószínűséget a neve mellett?

    Pár bekezdéssel feljebb azt kérdeztük, mit szólnánk hozzá, ha a munkahelyi nyilvántartásban a nevünk mellett egy „távozási index” is szerepelne, ami például azt mutatná, hogy esetünkben a távozás valószínűsége 77%. De kérdezhetnénk ugyanezt másféle nyilvántartásokkal kapcsolatban is: mekkora valószínűséggel vagyunk potenciális bűnözők, kormánypártiak vagy ellenzékiek, márkahűek vagy hűtlenek, figyelmes vagy figyelmetlen vezetők, és így tovább.

    Kétségtelen tény, hogy egyre több ilyen index készül. Készítőik viselkedése racionális: hatékonyabbá szeretnék tenni a működésüket, kisebb befektetéssel jobb eredményt szeretnének elérni. Egy gazdálkodó szervezet számára az adatbázis a vállalati vagyon része, aminek hasznosulnia kell. Azt sem tagadhatjuk, hogy az egyén egyre kevésbé tudja ellenőrizni a vele kapcsolatos adatokat, információkat, profilokat, előrejelzéseket. A technikai fejlődésnek köszönhetően a történelem során még sohasem nyílt a maihoz hasonló lehetőség az emberi élet folyamatos és részletes dokumentálására, az emberek gondolkodásába, viselkedésébe való betekintésre. A dokumentálás, a virtuális személyiség építése már a születésnél megkezdődik, amikor a szülők felteszik az első képeket az újszülöttről. A késztetés az egyén részéről is erős, hiszen a digitális névtelenség ára az eljelentéktelenedés lehet. A magunk mögött hagyott digitális nyomokat nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen véglegesen törölni. Nem meglepő, hogy sok gazdag ember virtuális személyiségének menedzselésével szakembert (úgynevezett „identity manager”-t) vagy szakcéget (ilyen például a Reputation.com) bíz meg.

    Az adatbázisokat építő, személyes adatok hatalmas tömegét gyűjtő, tároló, azokból előrejelzéseket, profilokat, indexeket készítő vállalatok vállán óriási felelősség nyugszik, a jogalkotók vállán nem kevésbé.

    Különös figyelmet kell fordítani az államok viselkedésére. Ebből a szempontból a technológiai fejlődés két fontos következménnyel jár. Egyrészt több információs csatorna és adat birtokában az állampolgárok hatékonyabban ellenőrizhetik az államot, másrészt az állam is hatékonyabban ellenőrizheti a polgárait. Érdekes figyelni, miként viszonyulnak a kevésbé demokratikus államok, illetve a diktatúrák az internet terjedéséhez. A kezdeti tiltást és korlátozást egyre inkább az okos felhasználás váltja fel, az állami ellenőrzés egyre kifinomultabb módszerei jelennek meg.

    Az állam, amikor személyes adatokat gyűjt, arra hivatkozik, hogy azt polgári érdekében, azok védelmében teszi, amiben sok igazság lehet. Súlyos dilemmákat okozhat ugyanakkor, hogy nem tudjuk, egy jó szándékkal készült adatbázist később mire használhatnak fel. A sajtóban és szakkönyvekben gyakran találkozhatunk alapvetően „jóindulatú” állami projektekkel. Tudjuk például, hogy az egyik legnagyobb és legkorszerűbb bűnüldözési adatbázist (Platforma México),  a mexikói kormány építette fel vagy, hallottunk India kormányának nagyszabású, biometrikus adatokra épülő személyi azonosító rendszeréről (AADMAAR), amely sokkal hatékonyabbá tehet egy sor szolgáltató rendszert. Tudjuk, hogy a New York-i terrortámadás után az USA kormánya jelentős mértékben kiterjesztette az adatgyűjtést, és lehetővé tette fontos adatbázisok összekapcsolását.

 

    Az ilyen lépések potenciális előnyei nyilvánvalóak, de a kérdés mégis ott lebeg a levegőben: vajon kik őrzik az őrzőket?  




[1] Az eset forrása: Siegel 2013

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.