Találkozás az ördöggel

Louis-Ferdinand Céline: Semmelweis. A fülszöveg szerint a szerző „ a huszadik század egyik legmeghatározóbb és legvitatottabb francia írója”. Szégyenkezve láttam ezt a könyvesboltban, mert én még nem olvastam tőle semmit, sőt, nem is hallottam róla.

Itt egy francia író, aki orvostanhallgatóként a magyar Semmelweisről írt diplomamunkát, amit most magyar fordításban, szépirodalmi műként ad ki a Kalligram, mindenféle ajánlásokkal megtoldva.

Meg kellett venni. Gyengéi ellenére kétségtelenül megfogja az embert. Szinte egyhuzamban olvastam végig egy esős hétvégi délutánon. Szenvedélyes írás, aminek fő mondanivalója talán az, hogy az ördögnek mégiscsak léteznie kell valahol, és Semmelweis sorsa a bizonyítékok sorát gyarapítja.

A mű irodalmi értékének megítélése nyilván nem az én feladatom. Szakmai szempontból azonban felhívnám a figyelmet két dologra.

Az egyik Semmelweis kutatási módszere, a mód, ahogy a megoldást, az igazságot keresi. A különös sorsú doktor nem látta meg a baktériumokat, a kor technikai színvonalán ez nem is volt lehetséges, hiszen évtizedekkel Pasteur előtt járunk. A létükre statisztikai adatokból következtetett. Mintákat fedezett fel az adatokban, méghozzá meglehetősen egyszerű mintákat.

A bécsi kórháznak, ahol dolgozott, két szülészeti pavilonja volt. Mindkettőt egy-egy professzor vezette; nevezzük őket X-nek és Y-nak. Az adatok azt mutatták, hogy az előbbiében számottevően több anya hal meg gyermekágyi lázban, mint a másikban. A másik megfigyelés: X professzor pavilonjában orvostanhallgatók segédkeznek, míg Y-éban bábák. Az adatokból az is kiderült, hogy azok a nők, akik valamilyen okból csak a szülés után kerülnek be a kórházba, elkerülik a betegséget és a vele járó tragikus véget.

Ezek voltak tehát a statisztikai tények. Most jön az ötlet, az isteni szikra egy újabb tragikus esemény képében: Semmelweis egyik ismerőse véletlenül megsebzi magát boncolás közben, majd ugyanolyan lázban hal meg, mint a szerencsétlen anyák. Következtetés: a betegséget a boncolási gyakorlatok után X professzor pavilonjában segédkező orvostanhallgatók viszik át a szülő nőkre a mosatlan kezükkel. A megoldás: alapos tisztálkodás kötelezően előírva mindenkinek, aki a szülő nők közelébe megy.

Semmelweis próbát tesz, az eredmények látványosan őt igazolják. Ahogy Céline írja: megtalálta a baktériumokat anélkül, hogy meglátta volna őket. Az adatokban találta meg, az adatokban megmutatkozó mintákban, szabályosságokban.

A másik dolog, amire fel kell hívnom a figyelmet: a felismerést követő közöny és ellenszenv a szakma vezető képviselői részéről. A ma már mulatságosnak tűnő egyéb elképzelések a halálozási statisztikákban mutatkozó különbségek magyarázatáról: a bajt az orvostanhallgatók közé vegyült „idegenek” hozzák be, X halál-pavilonjában nem kezelik hashajtóval a vajúdó nőket, stb. A tisztálkodási előírások miatti felháborodás. Évtizedeknek kell eltelnie, Pasteurnek kell fellépnie ahhoz, hogy az orvosi szakma elismerje: Semmelweisnek igaza volt.

Klasszikus innovációs eset ez. Eddig az elismerés és a diffúzió témájánál a skorbutot emlegettem példaként: egy okos hajóorvos korán rájött, hogy a matrózoknak citromot és káposztát kell adni, mégis vagy száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a gyakorlatot előírják a királyi flottáknál. Addig a skorbut akadály nélkül tizedelte a tengerészeket, akárcsak a fertőzéses láz az anyákat. Mostantól a skorbuté mellett megemlítem Semmelweis történetét is.

(Milyen jó cím lenne egy cikkhez: „Az ördög és az innováció.” Lábjegyzetben hivatkozás Céline könyvére, amit majd a lektor kigyomlálna, mondván: nem elég tudományos.)

 

     

 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.