Oscart a tigrisnek!

Mozi: Pi élete. Talán hihetetlen, de igaz: ez volt az első egész estés 3D-s mozifilm, amit megnéztem.

Persze sok mindent láttam már 3D-ben (például sok évvel ezelőtt egy rövid természetfilmet a szöcskék életéről a Londoni Természettudományi Múzeumban, reklámfilmeket bevásárlóközpontok folyosóin, LEONAR3DO bemutatót konferencián), de mozifilmet eddig nem. Valahogy nem hiányzott. Valahogy úgy nem, mint a színes fotók néhány jó fekete-fehér kép megtekintése után: az ember úgy érzi, a fek-feh az igazi, minek a többi szín, ha sokkal többet lehet elmondani kettővel. (Megjegyzés: egyébként úgy emlékszem, hogy a fekete és a fehér hivatalosan nem számítanak színeknek.)

A nevezetes Avatart is csak 2D-ben néztem meg. Miután bemutatták szerte a nagyvilágban, több cikkben találkoztam azzal a felvetéssel, hogy mit hoz a 3D a filmművészet világába, megy-é előrébb a világ ettől a technológiától. Olyan vélemény is elhangzott, hogy a 3D zsákutca, elég nekünk kettő.

Nos, én nem hinném, hogy zsákutca, bár az új utcát egyelőre nem látom tisztán. Úgy gondolom, az új lehetőség kihasználásához (és itt nem technikai, hanem tartalmi-művészi kihasználásához) idő kell. Általános tapasztalat, hogy amikor megjelenik valamilyen technikai újdonság, azt először a régi módon próbálják használni. Az első mozifilmek például tulajdonképpen filmre vett színházi előadások voltak: az új nyelvhez később találták meg az új tartalmat.

Miközben a Pi-t néztem a Sugárban, azon gondolkodtam, mit ad hozzá a 3D az alkalmanként jópofa látványon kívül. Hatásosnak találtam például a „lebegési jeleneteket” – ezekhez tényleg jó a 3D. A film egyébként jó, és nem csak a 3D-s látvány miatt: valószínűleg jó lenne 2D-ben is. A harc az elemekkel és a Richard Parker névre hallgató, alapjában véve szimpatikus (bár nem néz vissza!), elegánsan csíkozott tigrissel tényleg lenyűgöző. Örülnék, ha kapnának néhány Oscart.

Kaphat egy tigris Oscart?

 

 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.