240 perc

Mozi: A nyomorultak. Töredelmesen bevallom: a regényt nem olvastam. A történettel viszont számos formában találkoztam: mozivásznon, képregényben, mindenféle tömörítvényekben, olvasókönyvekben. Talán ez a bőség akadályozott meg az eredeti mű elolvasásában; valamiféle előítéletet tápláltam magamban arról, hogy ez egy zavaros logikájú mese. (Hogy lesz valakiből, aki gyakorlatilag az egész fiatalkorát gályarabként töltötte, némi ezüst birtokában gyáros és polgármester? Hogyan áll talpra és miként biztosít polgári jólétet a nevelt lányának az után, hogy egy szál ruhában menekült el Javert elől? Miért nem kap a csatorna-kaland után a sebesült Marius minimum halálos vérmérgezést?)

A musicalt Londonban láttam a kilencvenes évek elején. Pályázókként a Know How Fund vendégei voltunk, gazdag programot szerveztek nekünk. Az egyik nap azzal fogadtak az irodában, hogy estére kulturális program van beírva a munkatervbe, színház, javasoljunk valamit, amit szívesen megnéznénk mi, akik most jöttünk a leomlott vasfüggöny mögül és éppen a szabadságot ízlelgetjük.

Látszott, hogy mindenki feszülten várja a döntést, valami izgalom úszott a levegőben. Pár másodperc csend után én szólaltam meg: nézzük meg A nyomorultakat. A vendéglátók fellélegeztek: igen, ez derék dolog lenne, nézzük meg, szereznek jegyet. Este el is mentünk a Soho szélén álló, nagy plakátokkal borított színházba. Arra emlékszem, hogy a zene és a szöveg felejthető volt, de a rendező és a színészek igazán kitettek magukért. Nagy siker volt, afféle turistalátványosság, a közönség különösen a látomásként visszatérő anyát ünnepelte. Javert öngyilkosságát érdekes fényjátékkal oldották meg, nagyon hatásos volt az egész, a meghasonlott felügyelőt egy fényhullám sodorta el.

Most itt a musical filmes feldolgozása. A véleményem ugyanaz maradt: a zene semmitmondó, a szöveg közhelygyűjtemény („csak a gürc” – éneklik a nyomorultak), a kivitelezés színpadias, de a színészek és a rendező alapjában véve most is kitesznek magukért, komolyan veszik ezt a tömegeknek szánt zenés kivonatot (“harc, álom, remény, szerelem” – ezek a marketinges hívószavak). Nagy sztárparádé, amiben csak az a zavaró, hogy nem tud mindenki énekelni.

A magam részéről Valjean és Javert esetében megcseréltem volna a szereposztást: Crowe valószínűleg súlyosabb Valjean lett volna (egy bikaerős volt gályarabról van szó), Jackman pedig mindvégig úgy néz ki a szerepben, mint aki most jött a Sorbonne-ról. Egyik-másik nagyária kifejezetten mulatságos. Mindegy, a megfilmesítésnek előbb-utóbb meg kellett történnie, az eredmény tulajdonképpen elfogadható, túl vagyunk ezen is, soha rosszabb évzárást.

  

 

Hozzászólás írása

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*