Szitakötő

Vámos Miklós: Szitakötő. „Nemzedékünk története”, mondja az alcím. Azoké, akik az ötvenes évek elején születtek, kisgyerekként, de már látó, érző emberként élték át 56-ot és annak következményeit. A korosztály nyolc tagjáé, akik egy „hízótáborban” barátkoznak össze, ahol valamiféle déd- és dacszövetséget alapítanak. Az egymást követő évtizedek alatt útjaik hol összefonódnak, hol eltávoldnak egymástól. A helyüket keresik, van, aki meg is találja, és van, aki nem. Különböző pályákat futnak be, különbözőképpen alkalmazkodnak a változó körülményekhez. Egyesek időnként felülnek a politika hullámvasútjára, azzal együtt emelkednek és süllyednek. Iskolába járnak, dolgoznak, szeretnek és kiábrándulnak, házasodnak, elválnak, gyerekeket nevelnek, elutaznak és visszajönnek, gazdagodnak és szegényednek, végül valamennyien megöregednek. Egy álomszerű fejezetben kicsit a jövőbe is bepillanthatunk.

A baj az, hogy valahogy nem érdekes ez az egész. Ki tudja, talán nem is lehet érdekesebb. Megszületett és élt egy nemzedék, és tulajdonképpen nem csinált semmi különöset. Sodródott, nem hagyott mély nyomot a világban. Beleszületett valamibe, amit nem ő teremtett, majd pár évtized múlva nem ő változtatott meg. Nem volt karakteres, nem volt igazi arca.

Valahogy az az érzésem, a múlt század utolsó évtizedeinek igazi, nagy nemzedéki regénye még nem született meg. Adósunk vele az irodalom. Lehet, hogy nem is fog megszületni, nincs olyan helyzet, mással vagyunk elfoglalva.

 

 

Hozzászólás írása

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*