Rejtvény

Mozi: Felhőatlasz. Tessék, megint itt egy film, amelyről nem tudom megmondani, hogy jó volt-e vagy rossz, sőt, talán azt sem, hogy mit láttam egyáltalán.

Ha azt nézem, hogy majdnem három órán át tartott, de mégsem unatkoztam, és a Puskin nagytermében tapasztalt zajok, szörcsögések és szuszogások alapján a közönség más tagjai sem, azt kell mondanom, hogy jó volt. Nem elég ez egy sötét és hideg téli délutánra? Ugyanakkor nehéz megmondani, hogy kit mi szögezett oda a székhez: a film minősége vagy a sok dinamikus, időnként vértől tocsogó jelenet, heveny lövöldözés, háromdés száguldás és minden más modern kellék.

Kétségtelenül fifikás film, állandóan az volt az érzésem, hogy keresztrejtvényt fejtek, de túl gyorsan fut ahhoz, hogy a feladványokat meg tudjam oldani, vagyis a végén azzal álltam fel, hogy meg kellene nézni mégegyszer, mert nem figyeltem elég jól. Bizony, csak a film végére vágott stáblistából jöttem rá, hogy nem ismertem fel Hugh Grantet abban az alkatilag utolsó mohikános, arcilag batman-jokeres pasztel-kannibál-maszkban; sejtelmem sem volt róla, hogy a kutyás nő az, aki; megtévesztett egy ferde szem; másra figyeltem a remekbe szabott skót kocsmai verekedésnél, nem jöttem rá, hogy ki lép ott éppen előre…

Szóval mit is láttam tulajdonképpen? Fonjunk össze számtalan vágással egy sor hasonló töltésű történetet különböző korokból, és mutassuk be, hogy bizonyos embertípusok, magatartásformák, gesztusok, akciók és reakciók újra és újra megjelennek, a különbség csak annyi, hogy kőbalta van-e éppen a kezünkben vagy lézerkard. Csináljunk ebből egy dinamikus fonatot, amelyben szinte percről percre váltunk át egyik történetből és korból a másikba, miközben állandóan az az érzésünk, hogy tulajdonképpen mindig ugyanazt a történetet látjuk, az egyik a másik előzménye vagy éppen folytatása, reinkarnációja.

Ha kizökkennénk, egyszer csak felsejlik egy arc, egy mozdulat, egy hol vállon, hol fenéken felbukkanó, valamiféle genetikai rokonságra is utaló anyajegy (mongolfolt? japán folt?), ami visszaránt bennünket, a látványt követően belénk nyilallik a lélekbúvárok „én ezt már láttam valahol” érzése.

Minden történet megáll a maga lábán, de így, fonatban, keresztbe-kasul egymáson kétségtelenül érdekesebbek, bár az egész ugyanakkor olyan, mintha valaki összekeverte volna a lapokat a Száz híres regény című zanzagyűjteményben.. Miközben állandóan bogozzuk a szálakat és fejtjük a keresztrejtvényt, a film hibáiról, egyes végtelenül gyermeteg jeleneteiről is megfeledkezünk, sőt, jóindulatúan még azt is megbocsátjuk, hogy idézőjel és lábjegyzet nélkül emel át ezt-azt innen-onnan, mi több, ennek még mintha értelme is lenne. Kíváncsi lennék, a közönség soraiból ki hány rejtvényt fejtett meg, kinek állt össze mindent, ki gondolkozik azóta is azon, hogy mit is látott tulajdonképpen, ki gondolja azt, hogy nagy filmet látott, és ki, hogy na megint jól becsapták.   

     

 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.