Gyökerek

No lám, mégiscsak érdemes volt zsörtölődő hangvételű Bond-kritikákat írni ebbe a blogba. Barbara Broccoli nyilván elolvasta őket, majd felemelte a telefont és leszólt a fiúknak: utat tévesztettünk, valami más kell.

A Craig-vonulat eddigi darabjai valóban tévedéseknek minősíthetők. A legújabb, a Skyfall viszont korrigálni próbál, és az eredmények biztatók. Bond nem távolodni igyekszik régi énjétől, hanem közeledik hozzá. Pontosabban fogalmazva: úgy távolodik tőle, hogy közben közeledik is hozzá. A távolodás elkerülhetetlen, hiszen eltelt ötven év, a régi idők nyilván nem hozhatók vissza, Bond nyilván nem járhat kockás nyúlszőr kalapban, nem használhat írógépet, és a robbanó toll sem divatos már.

Bond viszont nem ezektől volt Bond:  ezek az adott korszak aktuális kellékei, múló csecsebecsék. A szuperkémnek a modern világban kell élnie, ahogy ezt az új Q a Trafalgar téri galériában, Turner legismertebb képe előtt üldögélve kifejti. (Nyilván nem véletlen, hogy pont ez előtt ülnek, itt van a mondanivaló eltemetve, a hangvétel felvezetve.)

Bond attól Bond, hogy az új világban is a régi marad. Megismétlem: a Skyfall biztató kísérlet ebbe az irányba. Mint ilyen, még nem tökéletes, de az irány jó. Klasszikus idézve: minden új korszak annyit ér, amennyi jót meg tud tartani a régiből.

Az sajnos látszik, hogy a Craig által alakított Bond aligha tud majd visszatérni egykori arisztokrata énjéhez. A janicsár-vonulat már túlságosan erős. Hiába térünk vissza az egykori skót családi udvarházba, hiába olvassuk skót és francia (?) nevet a szülők sírkövén: ez az eredet nem sok hatással lehetett a gyerekként elárvult, árvaházban nevelkedett, majd nyilván a helyi janicsárképzőben csiszolt szuperkémre. Ebbe már túlságosan beleástuk magunkat az eddigi részekben, innen valószínűleg nincs visszaút. Ezt kell kombinálni a modern világgal és ebbe a koktélba kell belecsepegtetni valahogy Bond régi énjét, a régi bondizmust.

Nem könnyű feladat ez, de harmadszor is elmondom: a Skyfall jó irányba fordítja  a kormányt. Nyíltan felvállalja a harcot a régi Bondért, képes önkritikát gyakorolni, ami a mai viéágban kifejezetten örvendetes tulajdonság. Hogy mást nem mondjak, ismét felbukkan Miss Moneypenny, a titkárnő, aki fülig szerelmes Bondba, és nem kizárt, hogy az viszontszereti, csak a szakmája nem engedi meg, hogy feleségül vegye, papucs alá törjön és egy rakás gyereket nemzzen. A titkárnői asztal mellett felbukkan a ruhafogas, és talán a kalap is repülne, ha divatban lenne éppen. Ismét van Q, aki most bozontos hajú szoftverzseni, a matek tanszék egykori üdvöskéje. Új M-et vezetnek be, ami nem lesz könnyű, mert Judi Dench nyilván hiányozni fog. Az ő távozásával talán ez a fura anyakomplexus is eltűnik majd, Bond végre felnő.

A fordulat tehát ígéretes.

Mindazonáltal van egy-két dolog, amit nem értettem: például miért van a golyó ütötte forradás hol Bond bal vállán, hol meg a másikon, és miért kellett nyolc koporsó a robbantásos támadás hat áldozatának eltemetéséhez.  

Várjuk a következő részt.   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.