Csapatostul

Tegnapelőtt felvételről megnéztem A makrancos hölgyet a marosvásárhelyiek előadásában. Szögezzük le: fölöttébb örvendetes, hogy a királyi tévében újra vannak színházi közvetítések, habár úgy látom, mostanában inkább az ismétléseket ismétlik.

Hát igen, az öreg Shakespeare. A tavaszi innovációs kurzusomon az egyik óra témája a kreativitás volt, egyéni és csoportos formában. Azt a kérdést is felvetettük, hogy a kreativitás miért jelentkezik lökésszerűen és tömegesen egyes korokban és helyeken: nagy fellángolás, előtte és utána csend.

Az egyik jó példa erre az Erzsébet-kori angol színház, Shakespeare, Ben Jonson, Marlowe és a többiek, egy egész csapat, egyszerre, egy helyen.

Spiró György is foglalkozik velük új, Magtár című kötetének egyik írásában. Megtudtam belőle, hogy az Erzsébet-kori színész és színműíró gyakorlatilag vállalkozó volt egy meglehetősen szabad, liberális kulturális közegben. A művészek részvényesek voltak, akik az (államilag egyébként nem támogatott) színház jövedelméből csinos részt kaptak. Egy jó drámaíró, így például Shakespeare, akár hússzor annyit is kereshetett, mint mondjuk egy mészáros, pedig akkoriban a hentesek sem éltek rosszul. A színházak és a színészek számát rendeletileg korlátozták, de amúgy a cenzúra meglehetősen elnéző volt.

Szerzői jog gyakorlatilag nem létezett, mindenki lopott mindenkitől: minden gondolatot, minden darabot rendszeresen átírtak, továbbfejlesztettek. A színészek és az írók nem művésznek, hanem iparosnak tekintették magukat, akinek az a fontos, hogy amit csinál, hasson a közönségre, a nézők ne szotyolázzanak vagy pletykáljanak, hanem figyeljenek a játékra.

London élénk és nyitott hely volt, sok külföldi is megfordult benne, vibrált az élet. Mivel a színházi pálya vonzó volt, utánpótlás is akadt, sok szülő a színpad felé terelgette a gyermekét, volt tehát miből válogatni, a tehetségek ki tudtak emelkedni a porból.

Spiró kötete egyébként tele van remek írásokkal: írókat és műveket elemez, politizál, történelmi párhuzamokat keres, színházi emlékeket idéz fel. Remek olvasmány. Móriczról például megállapítja, hogy a teljesítménye hullámzó volt: fantasztikus remekművek mellett gyenge írásokat is produkált. Így igaz. Az író Naplóját olvasva nekem az a benyomásom, hogy Móricz alapjában véve hiú, sikerre éhes ember volt (ki nem az?), aki időnként engedett a piaci szirénhangjának, a pénztárnak írt, táblás házat akart. Szerencsére nem mindig engedett. 

 

2012. június 4.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.