Tííííí-ra-ram, pam-tírarara-pam

Szombaton az MBÁ-s innovációs kurzusom utolsó előtti foglalkozását egy vidám zenekari számmal indítottam. A dallamot szinte mindenki felismerte, ami nem csoda, hiszen ma is népszerű, gyakran hallhatjuk különböző feldolgozásokban. Azt viszont nem tudta senki, hogy a The Tornados nevű brit banda számáról van szó, és azt sem, hogy Telstar a címe, azt pedig pláne nem, hogy mi az a Telstar.

A szám valamikor 1962 nyarán, tehát szintre napra pontosan ötven évvel ezelőtt hangzott el először, pár héttel a Telstar nevű műhold sikeres felbocsátása után. Az AT&T és a NASA aktív műholdjáról van szó. Az űrtávközlés nem vele kezdődött, a távközlési óriás már korábban pályára állított egy Echo nevű passzív műholdat, ami lényegében egy felfújható ezüst űrtükörként funkcionált, vagyis a felé célzott rádiójeleket visszatükrözte a Föld valamelyik másik pontjára.

A Telstar aktív műhold volt, képes volt a gyenge rádiójeleket felerősíteni és más frekvenciára átírni. Tévéadásokat is tudott közvetíteni, vagyis elindulhattak az első transzatlanti élő műsorok. A kontinensek közelebb kerültek egymáshoz. Mindenki érezte, hogy valami óriási dologról van szó, a Tornados száma a különleges eseményt ünnepelte.

A szám megmaradt, a műholdra viszont már csak kevesen emlékeznek, pedig még mindig a helyén van ott a hideg űrben, csak már nem működik.

A Telstar útra bocsátása valóban különleges teljesítmény volt. Tizenötezer alkatrészből rakták össze, gömb alakú testét napelemekkel borították, az AT&T ötszáz kutatója és fejlesztője dolgozott rajta, a NASA egy Delta rakétával vitte fel az űrbe. Fellőtték, kicsomagolták, bekapcsolták, sugározni kezdték felé a jeleket, amelyek szépen meg is érkeztek az európai fogadóállomásokra. Szám szerint 16 nagy innováció kellett a megszületéséhez: tranzisztor, a már említett napelemek stb.

Fantasztikus dolog volt ez ötven évvel ezelőtt.

A Telstar történetével Jon Gertner The Idea Factory című könyvében találkoztam. A címben szereplő ötletgyár nem más, mint az AT&T kutató-fejlesztő laboratóriuma, a Bell Laboratories. Szervezeti szempontból a szolgáltató AT&T és az eszközgyártó Western Electric K+F háttérintézményeként, szellemi szolgáltató központjaként funkcionált. A könyv a múlt század húszas éveitől napjainkig követi a sorsát.

Hatalmas, vertikális felépítésű laboratóriumról van szó, tudósok és mérnökök ezreivel. Az alapkutatástól kezdve a konkrét termék- és rendszerfejlesztésig mindent csináltak, hatalmas „természetes monopóliumot” alkotva a két gazdavállalattal, erős összefonódásban az amerikai állammal és a hadsereggel. Tudósaik számos Nobel-díjat szereztek. Valóban „ötletgyárként” működtek: kiváló szakembereket és kávét nyeltek el az egyik oldalon, felfedezéseket, új termékeket, megoldásokat, innovációkat produkáltak a másikon. Ők kitalálták, a Western Electric legyártotta, az AT&T szolgáltató ága hadrendbe állította.

A könyv tulajdonképpen három dologról szól: a Bell Labs tudósairól, mérnökeiről, technikusairól és vezetőiről, vagyis az emberekről; a felfedezésekről és találmányokról; az intézményről, az innovációs folyamatokról, az innováció kultúrájáról. Olvasása különleges élmény az ilyen témák iránt érdeklődőknek.

A Bell Labs sorsát az AT&T szétdarabolása pecsételte meg, maradványai szétszóródtak. Egy csomó mai cégről nem is tudjuk, hogy a gyökerei eme intézményig nyúlnak vissza. A Bell Labs története tulajdonképpen a távközlés története. Egy intézményé, amely mindent feltalált, miközben a találmányaival megásta a saját sírját.

Tanulságos történet. (Tim Wunak is van hozzá néhány szava.)  

 

Post a Comment

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*