Aknamező

Daniel Kahneman: Thinking, fast and slow. Alapjában véve nagyon élvezetes könyv, mégsem könnyű elolvasni; nekem több hétig tartott, időnként letettem, valami mást vettem elő, de aztán visszatértem hozzá, és végül sikeresen befejeztem.

Szerzőjének közgazdasági Nobel-díja van. Mivel ezt már a címlapon feltüntetik, az olvasó hajlamos első körben közgazdász-szemmel közelíteni a vaskos kötethez, de hamar rájön, hogy abban inkább pszichológiáról van szó, az emberi gondolkodás lélektanáról. A leírtaknak persze rengeteg közgazdaságtudományi vonatkozása van, a Nobel tehát nem lehet véletlen.

Kahneman szerint gondolkodásunkat két rendszer működteti, vagy pontosabban két rendszer jelenik meg benne.

Az első gyors, ösztönös, intuitív, a második lassú, nehézkes és racionális. Ha valamit tapasztalunk, ha valamilyen jelenséggel, problémával állunk szemben, amit értelmezni kell és amire reagálni szükséges, először az első rendszer lép működésbe: könnyedén és automatikusan magyarázatot és választ keres. Ítéletei és tanácsai többnyire jók, pláne akkor, ha számunkra ismerős terepen mozgunk éppen, ahol járatosak vagyunk, volt időnk ott tapasztalatot és gyakorlatot szerezni, ahol tehát jó esélye van a gyors helyzetfelismerésnek, a kézenfekvő, a memóriából asszociatív módon könnyedén lehívható magyarázatoknak, a szinte reflexszerű reakcióknak.

Mivel nem minden helyzet ilyen, időről időre szükségünk van a nehézkes, korlátozott kapacitású második rendszerre is, amelyik kontrolálja, felülbírálja az elsőt: nem adjuk át magunkat az első rendszer gyors és ösztönös reakcióinak, hanem lelassulunk, gondolkodni kezdünk, alaposan körülnézünk, mérlegelünk, számolunk, modellezünk, ami persze fárasztó, néha kifejezetten kellemetlen, és nem is mindig van rá elegendő idő.

Mindeközben, nyilván hiúságból, magunkat természetesen a második, a gondolkodó, racionális rendszerrel azonosítjuk, pedig igazából az esetek nagy részében az első foglyai vagyunk, csak ezt nem vesszük észre, letagadjuk, nem veszünk róla tudomást.

A főáramú (népiesen: mainstream) közgazdaságtudomány is ezt teszi, amikor azt állítja, hogy az ember racionális lény, aki körültekintően, világos preferenciák alapján ésszerű és következetes döntéseket hoz, következésképpen nem kell gyámkodni felette, nincs szükség támogató, paternalista államra, a piacot magára kell hagyni a maga racionális szereplőivel. Lehet, hogy az embernek ilyennek kellene lennie, a valóságban azonban nem így áll a helyzet, a valóságos ember gondolkodásában, helyzetfelismeréseiben, ítéleteiben a lassú, ösztönös, intuitív, részben még az állatvilágból örökölt első rendszer nagyon is jelen van, ráadásul a másodiknak is többnyire ő dobja fel a labdákat. Tanulmányozásával jobban megértjük a világot, állítja rengeteg lélektani-viselkedési kísérlet alapján Kahneman, aki szerint az sem árt, ha a közgazdaságtan és a pszichológia tanszékek professzorai időnként szóba állnak egymással, néha egymás mellé ülnek a menzán és beszélgetnek egy kicsit.

Ennyit a közgazdaságtani vonatkozásokról. A könyvnek van azonban egy másik olvasata is.

Az említett első rendszer, ha jól kiismerjük, könnyen becsapható. Következésképpen Kahneman műve a manipulálás kézikönyveként is olvasható és hasznosítható. A befolyásolás, a manipulálás trükkjei nem túl bonyolultak és többnyire hatásosak. Az emberek nagy része megelégszik az első rendszer magyarázataival és döntéseivel. Becsapjuk magunkat, becsapunk másokat, és mindeközben nagy hibákat is elkövetünk. A csapdákba legjobbjaink is könnyen beleeshetnek, gondolkodási aknamezőkön járunk nap mint nap.

Ha elolvassuk Kahneman könyvét és megértjük mindezeket, másképp fogjuk nézni például a reklámokat, de az esti híradókat is, másképp fogjuk értelmezni a politikai megnyilatkozásokat. Több esélyünk lesz rá, hogy észrevegyük a manipulálás piszkos kis trükkjeit, és időben működésbe léptessük saját lusta második rendszerünket.

Nagyon szeretem Kahneman rövid, többnyire csak egymondatos fejezetzáró összefoglalóit, amelyekben valóságos élethelyzetekbe ülteti át a felismeréseit: adódik egy helyzet, az első rendszerem azonnal jön a maga magyarázataival, villámgyorsan értelmez, történeteket fabrikál, a lyukakat önigazolásokkal tömi be, egyszerű, gyors, kézenfekvő válaszokat keres, de ha felismerem a csapdát, mozgósítani tudom a második rendszeremet, gondolkodni, mérlegelni kezdek, tudatosan kerülgetem az aknákat, tényeket választok el véleményektől, lelassulok, csikorognak agyam fogaskerekei, de alaposabb leszek, gyanakvó önmagammal szemben is…

Ne feledjük: a gondolkodás erőfeszítést igényel, gondolkodási kapacitásaink korlátozottak, következésképpen jól kell gazdálkodni azzal, amink van. Gondolkodni nehéz, de nem szégyen.

                 

Hozzászólás írása

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*