Marilyn

Film: Egy hét Marilynnel. Marilyn Monroe férje, Athur Miller karján Angliába érkezik, hogy filmet forgasson Laurence Olivier-vel. Úgy is mondhatnánk, hogy a Test és az Agy találkozott Shakespeare szellemével. Miller már sikeres író volt ekkor, túl Az ügynök halálán. Angliába nem volt könnyű bejutnia, mivel az ottani hatóságoknak először el kellett dönteniük, kommunista-e. Bejutott, tehát valószínűleg nem találták annak.

De a film nem róla szól, hanem a Nőről, Marilynről, aki megérkezik és mindenki életét felforgatja, kiét így, kiét úgy.

Ezt a filmet alaposan elronthatták volna, de nem tették. Jó film, kétségtelenül megfogja a nézőt, legalábbis azokat, akik nyitottak az ilyen konzervatív mozira. (A Sugár egyik kistermében kilencen ültünk.) Igen, konzervatív mozi ez, amiben színészek játszanak el egy érdekes történetet, ami meg van írva és rendezve hozzáértő szakemberek által. Nem akármilyen színészek, hiszen a két főszereplőn kívül ott van Branagh mint Olivier, királyi könyvtárosként felbukkan Jacobi (egyszer láttam Londonban élőben, a Ványa bácsiban), ott van Judi Dench és Olivier hervadó színésznő-feleségeként Julia Ormond. Szóval sztárparádé van itt a javából, a szó pozitív értelmében.

Marylin alakját nem egyszerűsítik le, óvatosan hámozzák le róla személyiségének rétegeit, mutatják meg benne a szeretetéhes gyermeket, az egyszerű élet után vágyó, a filmüzleti gépezet által kihasznált lányt, a szexszimbólumot, az ijedt és gátlásos nőt, a hódítani akaró asszonyt, a formálhatatlan őstehetséget, az örök Évát, a romlott Lolitát. Csupa ellentmondás, a fehér mellett mindig ott a fekete, a magasság mellett a tapintatosan sejtetett mélység, az éteri tisztaság mellett a romlottság, minden öröm mellett a fenyegetően közeledő újabb tragédia árnya.

A képi világ gazdagon idéz a Monroe-albumokból: sok a sajátos, időtől független képi utalás időben hátra és előre, néha az volt az érzésem, hogy azt a képeskönyvet lapozgatom, amelyhez Norman Mailer írta a szöveget. Az angol filmstúdióban is ismerős alakok bukkannak fel, ha valaki emlékszik a felidézett régi filmekre.

Marilyn és Sir Olivier filmje elkészült (Olivier filmbeli hercegéről nekem mindig A láthatatlan légió lordja jut az eszembe), nemrég néztem meg újra valamelyik tévécsatornán. Nem volt könnyű forgatás. Marilyn tablettákon élt, állandóan késett, mindenkit kiborított, miközben maga is rendszeresen kiborult. Miller minden jel szerint már megbánta ezt a házasságot, kilépni készült belőle, talán már elkezdte fogalmazni a Bűnbeesés utánt, hogy kiírja magából ezt a különös viszonyt. Sosem lehetett tudni, mi lesz holnap, lehet-e dolgozni, milyen állapotban lesz az ünnepelt sztár, akit mindenütt felismernek és megrohannak.

A történetet felidéző mostani film nem esik túlzásokba, de ugyanakkor azt sugallja, hogy Marilyn képében egy angyal lebbent át a brit stúdión, szárnya mindenkin végigsimított, mindenkinek megérintette a lelkét, mindenki megtapasztalt és tanult valamit a színészkirálytól az öltöztetőlányig. 1956-ot írunk, nemsokára elnökké választják Kennedyt, mi nőzők tehát tudjuk, mi fog történni, merre vezet tovább az angyal röpte.  

  

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.