Nemzeti

Nemzeti Színház: Az ember tragédiája. Regényeket ritkán olvasunk újra, a színdarabokkal viszont más a helyzet: minél többször látjuk őket, annál izgatottabban várjuk az újabb színpadi változatot. A gyakori találkozás jót tesz a jó daraboknak. Valahogy úgy vagyunk velük, mint az ismerős zeneszámokkal: tudni szeretnénk, hogy új előadásban hogyan szólalnak meg az ismerős dallamok. A kép minden előadással gazdagabb lesz; minél több változat él bennünk, annál izgalmasabb a játék.

A Tragédiát többször olvastam és láttam. Láttam kicsiben, láttam nagyban, láttam eredetiben, láttam átdolgozva. Hallottam sokféleképpen megszólalni. 

A Nemzetiben most nagyon jól szól.

Ez a közönség reakcióiból is érzékelhető. A második felvonásra még a köhécselés is abbamarad. A színpadon Ádám utazik. Mivel minden jelenet mai, modern, most nem időben utazik, hanem térben, részben valóságos, részben eszmei térben. A sokszor kifejezetten direkt utalások meghökkentőek, elgondolkozatóak (lásd pl. a Kepler-Hawking párhuzamot), miközben egyik sem erőltetett.

Megkockáztatom: az előadás annak szól jól igazán, aki a Tragédia szövegét jól ismeri, mondhatnám kívülről fújja, a kulcsmondatokat, azokat a „nagy poénokat” legalábbis. Nincs ember, aki első hallásra és látásra követni tudná a szöveget és a játékot (ami talán a Tragédia előadásának mindenkori legnagyobb problémája). A rendezés esetenként rá is játszik az ismertségre, arra például, hogy sokakban bizonyára megszólal az ismerős mondat, amikor Éva súg valamit Ádámnak.Ha rockkoncerten lennénk, a közönség be is énekelné.

A Nemzeti színpadi tere óriási. Korábban többször találtam úgy, hogy a rendezők nehezen tudják „bejátszatni”, most azonban nincs ilyen gond. A látvány, a fények hol apróra zsugorítják a teret, hol a végtelen univerzumot idézik. A játék időnként kifut a nézőtérre, Lucifer és Ádám tömött sorokban tör utat magának, vékony nézőtéri korláton lebegnek, közöttünk járnak.

A végén vastaps, forró siker.  

 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.