Negyvennégy decemberében

Márai Sándor: Varázs. A borítón Tolnay Klári és Ajtai Andor a Vígszínház ki színpadán, Tolnay légtornásznak öltözve, Ajtay szmokingban. Az a jelenet, amikor a harmadik felvonásban Krisztián egy kis műsort tart cirkuszos kollegáinak: Estellának, a légtornásznak, Rexnek, az istállómesternek és Pietrónak, a bohócnak. Az ötödik szereplő, Maharama, az álhindu állatszelidítő, aki Drezdában született (tulajdonképpen rejtői figura), nincs jelen: a Kék Csigában várja Estellát, aki ösztöneinek engedve őt követi, és nem a nyugalmas otthont ígérő, öregedő Krisztiánt.

Krisztián belenyugszik a megváltoztathatatlanba, lemond a lányról, eltöri varázspálcáját, szemüveget illeszt az orrára és visszavonul a könyveihez. Búcsúzik a fiatalságtól és a szerelemtől, búcsúzik a világtól.

A darabot 1945 decemberében mutatták be. Képzeljük el a helyzetet: pár hónapja még dörögtek az ágyúk, Budapest rommá lőve, élelmiszerhiány, zűrzavar, infláció, a szovjet sereg katonái mindenfelé. A színház pedig kinyitja a kapuját és azt mondja: gyertek be, nézzétek meg, hogy töri el a varázspálcáját Krisztián, vagy, másképpen nézve a kérdést, hogyan beszéli le magát az író a fiatal színésznőről, aki a lánya lehetne.

Kinyitottam Márai Naplóját és megkerestem benne 1945 végének bejegyzéseit. Az előadás rossz, a bemutató bukás, vannak esték, amikor csak harmincan lézengenek a nézőtéren. Márai szerint idegen emberek töltik meg a termet. Ez már nem az ő közönsége, azt elfújta a szél.

A darab negyven előadást ért meg, utána levették a műsorról. „Megölték” – mondja a Naplóban az író. Igazából az lett volna meglepő, ha ez a darab ott és akkor sikert arat. Tudomásom szerint azóta sem adták elő. Talán jobb is, ha megmarad könyvnek. Márai tudta, hogy a színpad nem neki való, nem az ő „térfogata”. Igaza volt.

 

Márai Sándor: Varázs

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.