Záróra

Veiszer Alinda: Záróra. Harminc interjú van benne híres emberekkel. Időnként, általában két másik könyv között, leveszem a polcról és elolvasok belőle egyet-egyet.

Művészek, tudósok, fontos posztok betöltői, médiaszemélyiségek – csupa olyan ember, akiknek a munkájáról sokat hallhatunk, akikkel szakmájuk kapcsán gyakran találkozunk, láthatjuk a műveiket, olvashatjuk a cikkeiket, meghallgathatjuk a nyilatkozataikat. A Záróra riporterét azonban az ember érdekli a munka, az alkotás mögött. Az embert akarja kibontani, ami nem könnyű feladat, ügyesnek kell lenni és óvatosnak, úgy kell kérdezni, hogy a másik fél valóban önmagát adja, de ne ijedjen meg ettől, ne vonuljon vissza, ne zárkózzon be, ne igyekezzen másnak mutatni magát, mint ami a valóság – ha van valóság egyáltalán, hiszen az emberi személyiség nagyon összetett valami, összetettebb, mint gondolnánk; fekete-fehér személyiségek csak Jókainál vannak, s a riportok alanyai talán maguk sem ismerik elég jól önmagukat.

Élvezem ezt a könyvet, élvezem ezeket a riportokat, élvezem a  személyiség hagymahéjainak kifinomult, rafinált lehámozását, élvezem a hirtelen előretöréseket és visszavonulásokat, a „meddig lehet elmenni” határvonalának feszegetését, a felkészültséget és a kíváncsiságot. Ritka riporteri teljesítmény ez manapság, amikor gyakran a szakma mélypontjával szembesülünk: elfogult riporter beszélget vele azonos irányban elfogult riportalannyal: „Jajj de jó, hogy végre itt tetszik lenni… ugye most meg tetszik nekünk mondani, hogy… de jó hallani itt magát… ne tessék izgulni, nem fogok semmi rázósat kérdezni… ha mégis, mert muszáj, a szememen látszik, hogy muszáj, hogy mennyire kellemetlen ez nekem, akkor bizonyára tetszik tudni valamilyen frappáns választ… valami rövidet, csattanósat, metaforikusat…” Ha ilyennel találkozom, márpedig gyakran találkozom, kezem ösztönösen a távirányító felé nyúl: kapcsolás, esetleg kikapcsolás.

Hozzászólás írása

Hiba az űrlap kitöltése során!

* A csillaggal jelölt mezők kitöltése kötelező

*
*
*
*