Lepke

Thália Színház: A pillangók szabadok. Vak fiú, kedves, ámde érzelmi fogyatékos lány, szigorú, de bölcs anya – az ilyen darabokat általában szereti a közönség. Szereti, mert a felvetett kérdésekről mindenkinek van véleménye, és az egész olyan… érthető.Van jövője egy ilyen párkapcsolatnak? Lehet vállalni ekkora felelősséget? Kié lesz a nagyobb felelősség? Mit tegyen az anya? Mi lesz holnap, holnapután, egy év múlva, öt év múlva? A darabot nem kell különösebben értelmezni, nem kell hozzá koncepció, egyszerűen el kell játszani. Nem szabad túljátszani, csavarokat vinni bele; hagyni kell, hogy a cselekmény szépen szaladjon a kiszámítható végkifejlet felé. Kis ügyességgel biztosra lehet menni – és tényleg, miért ne?

A Thália kamaraszínpadán mindenki nagyon közel van, a puffon hagyott vakírásos könyvet a szünetben meg is tapogattam. Az előadás különlegességét leginkább ez a közelség adja: a színészek szinte elvegyülnek a nézők között. Valamikor régen láttam már ezt a darabot a Madáchban. Az klasszikus dobozszínház volt: mi itt ülünk a sötétben, ők ott játszanak a világosban. A Tháliában nincs ilyen elkülönülés, amitől valahogy hétköznapi lesz az egész. Mi nézők szomszédok vagyunk, akik mindent látnak és hallanak, akár bele is szólhatnánk a játékba. A falak vékonyak.

 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.