Moszkvába szeretnék menni

Nemzeti Színház: Három nővér. Úgy tudom, Anton Pavlovics Csehov komédiáknak szánta a darabjait, ám azokat többnyire (lelki) tragédiákként játsszák. Egy előadás lehet tehát szép, tragikus, érzelmes, de lehet abszurd, groteszk, elidegenített is. Az előbbire az unalom veszélye leselkedik, az utóbbival kapcsolatban pedig feltámadhat az a sanda gyanú, hogy blöff az egész, a mondanivaló hiányát modernkedéssel helyettesítik.

 

Azt, hogy mit is akart tulajdonképpen a szerző, közülünk nem tudhatja senki pontosan, hiszen egyikünk sem reggelizett Anton Pavloviccsal, különben is, a megírt darab önálló életet él, szabad útja van az értelmezésnek. Lehet így, lehet úgy – csak valami jó süljön ki belőle.

 

A Három nővér pontosan száztíz éves, a krónikák szerint Anton Pavlovics az 1900-as esztendőben vetette papírra. Az első bemutatón megbukott, utána viszont zajos siker lett. Magyarra Kosztolányi Dezső fordította.

 

A Nemzeti Színház előadása abszurd, groteszk, elidegenített. Semmi érzelgősség, nincs nyírfa, nem hullanak a levelek, Andrej szörnyen hegedül, a színpad kopár, a tűzvész jelenet egy kórház vagy hotel ágynemű-ledobójában játszódik. Fura, szerethetetlen emberek rohangásznak, monologizálnak, veszekednek, rágják egymást. Mi az üzenet? Talán az, hogy Moszkva nem létezik, talán nem is volt soha, és nincs is, aki megérdemelné, hogy Moszkvába menjen. Felejtsük el Moszkvát. Szerethetetlen nővérek, szerethetetlen katonák, szerethetetlen család. Szétesett világ. Reménytelenség minden vonalon.

 

Tragédia sincs, mert nincs, akit sajnálhatnánk. Tetőpont sincs, katarzis sincs, a közönség (vagy inkább a rendező) el is téveszti a ritmust, két perccel a vége előtt beletapsol, jelezve, hogy ő már pontot tett az egészre.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.