Szellemíró

Mozi: Szellemíró. Robert Harris könyvét nagyjából egy évvel ezelőtt olvastam el, írtam is róla egy röpke bejegyzést. Ha valaki veszi magának a fáradságot, e blog keresőjének segítségével könnyen megtalálhatja. Valószínűleg Polanskinak is tetszett, mert filmet csinált belőle. Egy jó közepes filmet. Nem rosszat, de nem is jót. Nézhetőt, de nem emlékezetest.

A film után hazafelé menet azon gondolkoztam, mitől volt jobb a könyv. (Amúgy nem sportszerű úgy beülni egy krimire, hogy az ember már tudja a végét.) Aztán rájöttem: az emberektől. A regény emberei színesebbek, elevenebbek, tapinthatóbbak, árnyaltabbak. Minden ilyen amatőr nyomozós kriminek az a sarokpontja, hogy egy amúgy félénk, visszahúzódó, kispolgári életet élő ember – jelen esetben a szellemíró – mitől kezd el egyszer csak élete kockázatásával a bűn nyomába eredni. Lelkiismeret-furdalása támad? Felébred benne az öntudatos honpolgár? Más embert csinált belőle a kaland elején a gyomorszájára mért váratlan ütés? Vonzani kezdi a szürke életét kiszínesítő kaland? Egyszer valóban élni szeretne? Hírnévre vágyik? Megbolondul? A könyvben ez világosabb volt, a film szellemírójával viszont nem tudtam mit kezdeni, ahogy a többi szereplővel sem. Még talán a professzorból lett CIA ügynök figurája a legérzékletesebb, szinte hallom, ahogy zizeg az agyában a bele táplált finom program.

Mi van a filmben az elnagyolt embereken túl? Ezen is töprengtem, majd rájöttem: a Nagyítás, a parkban futó jelenetek különös hangulata. A ridegség, az állandó szélzúgás, a bizonytalanság és a félelem, az események kiismerhetetlensége. A szellemíró meglát valamit, meg is tud néhány dolgot  – de vajon közelebb jutott az igazsághoz? A Nagyítás riportere felveszi és visszadobja a nem létező teniszlabdát. Polanski filmjében nincs labda, csak egy száguldó, masszív autó van, és aztán a szállongó papírok.

        

 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.