Villanások

Akik elolvasták Albert-László Barabási Behálózva című könyvét, bizonyára érdeklődéssel veszik le a polcról a legújabbat, a Villanásokat is.

A Behálózva izgalmas élmény volt: könyv a hálózatok világáról, tudományos igényességgel megírva, feszes szerkezetben, mégis népszerű stílusban, közérthetően.  Aki figyelmesen elolvasta, egy darabig biztosan mindenütt hálózatokat látott, kinyílt a szeme a hálózatokra, pontokban és vonalakban gondolkodott.

Az új könyv más. A műfajtát tulajdonképpen nem is lehet egyértelműen meghatározni: sajátos keveréke tudományos dolgozatnak, filozofáló és moralizáló esszének, kutatói és személyes naplónak, szépirodalmi alkotásnak. Erényeit és gyengéit ebben a homályos, néha nem is létező határvonalakkal tagolt keveredésben kell keresni.

A századik oldal elolvasása után még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy mit is tartunk a kezünkben tulajdonképpen, mi a kérdés, mire megy ki a játék.  “A jövő kiszámítható” – állítja az alcím, az egyes szakaszokból néha viszont ennek éppen az ellenkezője derül ki. A szerkesztés egy Dan Brown-krimire emlékeztet: tegyünk egymás mellé egymástól látszólag független eseményeket, indítsunk el több szálat, aztán következzék a végzetes konvergencia, a szálak összefutása, karambolja. Az ember a végén valami nagy poént vár; én például arra számítottam, hogy a végén kiderül: a bevezetésben szereplő nyughatatlan világutazó mégiscsak valamilyen szuperügyes bűnöző. Tévedtem; úgy látszik, a jövő mégiscsak kiszámíthatatlan. 

A Behálózva legfontosabb üzenete az volt, hogy hálózatokkal mindenütt találkozunk a mikrobiológiától kezdve az emberi társadalomig, és hogy ezek a hálózatok azonos törvényszerűségeknek engedelmeskednek, egyforma tulajdonságokat mutatnak. A Villanások módszertani alapgondolata ugyanez: a matematikai modellezés eszközeivel vizsgáljunk meg egy sor jelenséget, például a levelezési szokásainkat, a bankjegyek mozgását, a tudomány fejlődését, a történelem eseményeit; mindezt abban a reményben, hogy közös törvényszerűségekre bukkanunk, feltárjuk, hogy milyen modellekhez igazodik a világ a talpától a tetejéig.

Ha működésünket siker koronázza, a jövendőmondás titka is a kezünkbe kerül, viselkedésünk nagy biztonsággal megjósolhatóvá válik. Ha az életünket számok, képletek és algoritmusok segítségével írjuk le, meglepő mértékben hasonlítunk egymásra – olvasom a könyvben. Valóban így lenne? A mainstreamnek nevezett közgazdaságtan kísérletet tesz erre – mostanában mégis leginkább előrejelző képességének gyengeségét róják fel neki.

Az a közös törvényszerűség, ismétlődő minta, ami az első könyvben a skálafüggetlen hálózat volt, most a „villanás”, ami az én olvasatomban az eseményeknek valamilyen matematikai statisztikai szabályosság szerinti időleges felgyorsulása. Az én viselkedésemben például akkor figyelhető meg ilyen „villanás”, ha több-kevesebb szünet után leülök a számítógépemhez és vadul e-mailezni kezdek, vagyis hirtelen tucatnyi levelet bocsátok ki, majd utána mással kezdek el foglalkozni, a figyelmem másfelé irányul. A könyvben sorjáznak a példák, a Behálózva szakmai következetessége és fegyelme viszont hiányzik belőle, ezért aztán a Dan Brown-os végkifejlet, mint már jeleztem, elmarad.

Barabási a fejezetek felét Székely Dózsa György történetének, egy nagyon komplex, talányos eseménysorozatnak szenteli, de közben egy sor más frontot is megnyit, többféle szálat is gombolyítani kezd, az olvasóba pedig befészkeli magát a gyanakvás, hogy miként fog ez a sok ösvény összetalálkozni, hogy áll össze képpé ez a sokféle mozaikkocka, és egyáltalán, mit bizonyítanak vagy illusztrálnak ezek a példák, köztük a leginkább kidolgozott Dózsa-történet, amit néhány korabeli dokumentumból igyekszünk kibontani, és mivel ezek fölöttébb hiányosak, az sem kizárt, hogy minden másképp történt; ma például azért tulajdonítunk nagy jelentőséget egy korabeli személy valamilyen cselekedetének vagy kijelentésének, mert a többiről fogalmunk sincs, mások tetteit és szavait történetesen nem jegyezte fel senki, vagy ha mégis, ezeket a feljegyzéseket már hiába keressük.

A laza szerkezetnek, a sok megnyitott frontnak, a tudományos megfigyelésekhez kevert anekdotáknak, személyes, naplószerű adalékoknak (kaland a levéltárban, találkozás a háromfülű emberrel, kódolási hiba egy modellezésnél stb.) az a következménye, hogy a figyelmünk rendszeresen mellékvágányra szalad, hosszú kitérők után aggódva kérdezzük, hogy na jó, de hol is tartunk most tulajdonképpen.

A társadalmi mozgások természete, modellezése és előrejelzése iránti érdeklődés természetesen teljességgel érthető. Személyes tapasztalataink egybevágnak a kutatóéval: valóban elképesztő mennyiségű digitális nyomot hagyunk magunk után, és ha megfelelő kapcsolatokkal rendelkezünk, ezek egy részéhez hozzáférhetünk, mindenféle matematikai statisztikai eljárásoknak vethetjük alá azokat, megbányászhatjuk ez az adathegyet, mintákat kereshetünk benne, és ha találunk ilyeneket, felhasználhatjuk őket különböző célokra az üzleti, politikai vagy másmilyen világban. Persze aki ilyen kérdésekkel foglalkozik, előbb-utóbb morális kérdésekbe is beleütközik; leginkább abba, hogy szabad-e, illik-e, etikus-e emberek életét (például a telefonálási, utazási vagy vásárlási szokásait) ugyanúgy vizsgálni, mint például az albatroszokét.

Ilyenkor jönnek az „érted gyűjtök és modellezek, nem ellened” típusú érvek (járványokat akarok megakadályozni, terroristákat akarok lefülelni, jobb ajánlatokat akarok tenni neked a boltban, meg akarom könnyíteni az életedet), amelyekben sok igazság van (a madzagon sok a méz), de nem lehet velük mindent igazolni. Jön az az érv, hogy a magánélet védelmének törekvése társadalmi és történeti beágyazottságú jelenség: van, ahol fontos, és van, ahol nem, és az utóbbi világban is lehet jól élni, lásd például az összetartó székelyeket. Barabási is beleütközik ebbe a problémába, de a kérdést (szabad – nem szabad, etikus – nem etikus) a levegőben hagyja, ahogy a könyv végén ott maradnak más dilemmák is.

A viselkedésünkkel kapcsolatos, a könyvben leírt felismerések időnként valóban meglepőek, máskor viszont nem jelentenek újdonságot. Szokásaink, megszokott napirendünk, munkarendünk rabjai lennénk? Persze, hogy azok vagyunk. Ebben önmagában nincs semmi különös. A vállalatoknak és hivataloknak munkarendje van, az iskoláknak órarendje, a boltoknak nyitvatartási ideje, a vonatoknak menetrendje, aki ma tíz éves, az tíz év múlva húsz lesz, este általában hazamegyünk aludni…

Ha valaki például veszi a fáradságot, hogy engem megfigyeljen, könnyen megállapíthatja például, hogy reggel, munkakezdéskor elég sok elektronikus üzenetet olvasok és írok, azon egyszerű okból, mert a jó részük a napi munkámmal lehet kapcsolatos. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy mit is mutatnak belőlem a magam után hagyott elektronikus nyomok. Valóban azok lennének a legfontosabbak számomra, akikkel sokat levelezek vagy telefonálok? Azokra hallgatok leginkább, azoknak adnék könnyen személyes hitelt, akiket elfogadtam ismerősnek azon az egyetlen társasági hálón, amelynek tagja vagyok? Azért vennék country life feliratú trikót, mert ők is vettek? A magam után hagyott sokféle digitális nyom (levelek, telefonhívások, bankkártyás vásárlások, videófelvételek, kattintások és letöltések minden bizonnyal nagyfokú szabályosságot mutatnak. De vajon bennük vagyok én? Ez lennék én? Ezek a szabályosságok, mintázatok magyaráznak engem?

A Villanások érdekes állomás egy izgalmas kutatói pályán, a soron következő művekből majd nyilván meglátjuk, merre megy tovább a vonat. A Behálózva egy pályaszakasz lezárása volt. A Villanások inkább valami újnak a kezdete, de hogy minek, azt még nem lehet tudni. Várjuk a következő lépést, a következő könyvet.

Barabási Albert-László - Villanások

   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.