A vár és a kulcsa

Berniczky Éva Várkulcsa című novelláskötetét olvasom. Vékony könyvecske, úgy másfél tucat rövid írással. Kinézek a könyv ablakán és egy Brueghel-képet látok apró magányos figurákkal, kisebb csoportokkal. Ha közelebb lépek hozzájuk, tisztábban látom őket: látom a mozdulataikat, gesztusaikat, a ruhájukat, néha még az arcvonásaikat is.

A képet az ungvári szerző festi, aki embereket választ ki a tömegből, megfesti őket, történeteket talál ki hozzájuk, bemutat egy szeletet vélt vagy valós életükből. A könyvet először a megszokott módon próbáltam olvasni, vagyis kedvem szerint tettem le és vettem fel, de aztán rájöttem, hogy ez így nem megy, és attól fogva csak akkor kezdtem bele egy-egy újabb történetbe, ha biztos voltam benne, hogy egy ülésre be is tudom fejezni.

Különös történetek, különös, meghökkentő képzettársítások, sajátos, valósággal kevert fantáziavilág. A novelláknak néha szabályos íve van, de sokkal gyakoribb, hogy egyszer csak furcsa kanyarulatot vesznek, váratlan irányba indulnak el. Gyakran elvesztem a fonalat, újra kell olvasnom egy-egy szakaszt, vagy megadóan bele kell nyugodnom, hogy ez a fonal nekem elveszett.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.