Madár

Molnár Ferenc Hattyúja az Új Színházban. Sokszor láttam már ezt a darabot színpadon. sőt egyszer egy rosszul sikerült amerikai filmben is találkoztam vele. Számomra ez Molnár legfilozofikusabb színpadi műve. Vannak benne kis poénok, nagy poénok, van benne erős társadalmi töltet egy füzetes libaregény cselekményébe ágyazva, és van benne egy adag költészet is. Színpadon a kérdés mindig az, miként adagolják mindezeket, mit akar és mit tud kihozni ebből a koktélból a társulat.

Az Új Színházban egy becsületes előadást láttam, senki sem akar több lenni annál, mint amire ebben a viszonylatban képes. A produkció főleg a nagy poénok pilléreire épül, a kisebbek kevésbé jönnek ki, néha teljesen elsikkadnak, valahogy hiányzik hozzájuk az atmoszféra. A cselekményt tolják előtérbe, ami szemlátomást le is köti az elégedett közönséget. A végén azok a magvas és megszívlelendő gondolatok a partra tévedt hattyúról elsikkadnak, nincsenek megfelelően előkészítve.

Talán ez lehet az oka annak, hogy van egy plusz befejezés: az Elgar-díszzenével aláfestett film a gyarapodó létszámú királyi család, az abroszrántó forradalom majd a nagy kiegyezés képeivel. A rendezőnek igaza van: az adott helyzetben a hatalom birtokosai szükségképpen kiegyeznek az ilyen Ági tanárokkal, szükségük van rájuk. Tudják, hogy sok mindennek meg kell változni ahhoz, hogy minden változatlan maradjon.

Ez a gondolat Molnár szövegébe is ott lebeg, de természetesen nem ilyen direkt megfogalmazásban. A trónörökös minden bizonnyal tudja ezt, nemcsak a családi botrányt elkerülendő mászik ki ügyesen a csávából. Talán a tanár is tudja, hogy egyszer még szükség lesz rá, visszajön ő még ebbe a körbe, és az a liba nem is kell hozzá. 

   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.