Weimar

Néhány nap a Mátrában. Esténként Eric D. Weitz könyvét olvasom, Weimar Germany a címe, amiből kitalálható, hogy Németország 1919 és 1933 közötti történetével foglalkozik. A szerző a Minnesotai Egyetem professzora. Könyve nagyon tanulságos olvasmány, bár nem kizárt, hogy a történészek számos megállapításával vitatkoznak majd. Tulajdonképpen már az is érdekes, hogy ki mit emel ki ebből a nagyon összetett, kavargó világból. A történetet úgy lehet olvasni, mint egy krimit, aminek az ember ismeri a végét, tudja, ki a gyilkos, és éppen ezért mindenben azt keresi, hogyan jutunk el az ismert végkifejletig.

A weimari köztársaság az első világháborút követően jött létre, amikor a vereséget szenvedett németek akkori vezetői egy nagyon bonyolult politikai helyzetben nyitott, demokratikus rend mellett döntöttek. Weimarban és nem Berlinben, innen a korszak neve. Miért jöhetett létre a weimari berendezkedés? Milyen esélyei voltak a fennmaradásra az adott helyzetben? Szükségszerű volt-e a bukása, hiszen tudjuk, hogy 1933 januárjában Hitler vette át az uralmat, és ez Weimar végét jelentette. Weitz ezeket a kérdéseket feszegeti.

Könyve nem szabályos időrendben halad, a fejezetek többsége párhuzamosan fut, csak közöttük a szerző szemüveget vált: hol a politikai fejleményekkel, hol a gazdasággal, hol a kultúra különböző ágaival foglalkozik, vagyis ugyanazt a történetet többféle nézőpontból beszéli el. A mai politizáló ember nyilván arra kíváncsi, mi is az a sokat emlegetett „weimarizálódás”, milyen feltételei vannak egy modern demokrácia tartós fennmaradásának és virágzásának, milyen gazdasági és társadalmi fundamentumok kellenek egy weimari jellegű politikai berendezkedéshez, milyen erők rombolhatják azt szét, milyen szerepe volt a weimari világ bukásában a politikai jobb- és baloldalnak.

Weitz szerzőként többféle alakban jelenik meg, nemcsak tudós történészként tárgyalja az eseményeket, hanem ha kell, kézen fog és azt mondja: na, most nézzünk körül együtt a Potsdamer Platzon, aminek egy korabeli fényképe ott van rögtön a szép borítón. Egy kávéház teraszán nézelődő, vitatkozó emberek, az utcán nyüzsgés, mindenfelé autók és villamosok, középen óra és közlekedési lámpa. Érdemes megnézni a tér mai képét: a régiből gyakorlatilag nem maradt semmi.

A könyvből megtudom, hogy a weimari korszak három periódusból állt: két válság között egy aranykor. A háború után nagyon nehéz évek következtek: halottak és sebesültek mindenfelé, jóvátétel a győzteseknek, újjáépítés, hiperinfláció, széthullott egzisztenciák. 1929-ben beütött a nagy világgazdasági válság, ami Amerikából pillanatok alatt átgyűrűzött Európába, és a németeknek különösen sok bajt és szenvedést okozott. E két válság között pedig tényleg volt egy rövid aranykor, némi nyugalommal, ingatag de valahogy működő renddel, mérsékelt, de érzékelhető növekedéssel.

Mi történt a gazdaságban és a vállalatok világában? Weitz szerint a weimari korban nem alakult ki olyan gazdasági szektor, ami a maga radikális innovációival meghúzta volna a gazdaságot. Ez a periódus nem a nagy innovációk, hanem a racionalizálás korszaka volt. A német mérnökök és vállalatvezetők Amerikába utaztak, hogy megtanulják a modern gyárak működtetését. Ford volt a példaképük – az első Henry Ford rasszizmusa és antiszemitizmusa valószínűleg csak kevesüket zavarta. Jó tanulók voltak, ami szépen meglátszik a weimari kor termelékenységi mutatóin. A Ruhr bányászainak létszáma 1922 és 1928 között 33%.kal csökkent, miközben a termelés szépen növekedett. 1926 és 1930 között a fémfeldolgozásban 25%-kal, a bányászatban 18%-kal, a vegyiparban 13%-kal nőtt a kibocsátás egy munkaórára vetítve.

Az irodai munkát gépesítették és automatizálták, katonás rendet, szigorú hierarchiát teremtve mindenfelé. Irógép, lyukkártya, csőposta, telefon, számológép. A fehérgalléros alkalmazottak létszáma gyorsa nőtt. Egyes vállalatok már azt is felismerték, hogy szükségük van ez utóbbiak lojalitására, a rideg hierarchia és kiszolgáltatottság valamiféle ellensúlyozására. A „lojalitási programok” részeként ekkor jelentek meg például a városi futóversenyek, amiken vállalati csapatok indultak, olcsó reklámot is biztosítva a munkaadóiknak.

A racionalizálás társadalmi következményei összetettek és ellentmondásosak voltak: az állandó létszámcsökkentés egzisztenciális bizonytalanságot hozott magával, az ésszerűsített termelés viszont az olcsó áruk révén megteremtette a tömegfogyasztás, a modern fogyasztói társadalom alapjait. A társadalom élénk mozgásban volt, egyesek emelkedtek, mások süllyedtek, életformák, élethelyzetek alakultak át.

A nyitott weimari világ lenyűgöző szellemi kreativitást hozott a kultúra és a művészet minden területén: Thomas Mann, Bertold Brecht, Moholy-Nagy László, Balázs Béla, Martin Heidegger, Fritz Lang… „Weimar ma is beszél hozzánk” – mondja Weitz, és ebben több szempontból is igaza van. Rövid korszak volt, a végén ott a bukás, a válság, a háború. Érdekes és tanulságos olvasmány. 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.