Vonzás

Maradjunk még egy kicsit a központoknál, csúcsoknál, dudoroknál. A Föld lapos – álltja bestsellerré vált könyvében Thomas Friedman. Lapos, mert mindegy, hogy hol laksz: a korszerű informatikai és távközlési technológiáknak köszönhetően bárhonnan bekapcsolódhatsz a világ vérkeringésébe. A világ olyan lett, mint egy szépen lesimított, egyenletesre nyírt futballpálya, ahol minden csapat egyenlő eséllyel léphet pályára.

A világ tüskésmondja ezzel szemben a The Atlantic Monthly 2005. októberi számában Richard Florida, a George Mason Egyetem professzora. Tüskés, mint ez sündisznó, pontosabban mint egy rosszul megborotválkozott sündisznó, a tüskék ugyanis nem egyenletesen oszlanak el rajta, hanem elszórva, közük nagy sima területekkel. A tüskék központok, azok a helyek, ahol a legtöbb okos ember összpontosul, ahol a legtöbb találmány születik, ahol a legnagyobb a nemzeti termék, ahol a legtöbb értékes tudományos közleményt írják. A világon úgy húsz-huszonöt ilyen hely van: nagyvárosok, szűkebb régiók Amerikában, Európában, Ázsiában, itt-ott Ausztráliában.

Florida térképekre rajzolt tüske-grafikonokkal igazolja a mondanivalóját, és valóban, ha ezeket nézzük, nem sima és egyenletes futballpályát látunk, hanem nagy síkságok között elszórtan magas csúcsokat. A mai világot a tehetség mozgatja – mondja a professzor -, a tehetséges emberek pedig vonzzák egymást. Ha valahol csoportosulni kezdenek, oda még többen mennek. A Föld népességének egyre nagyobb hányada városlakó, a városok közül pedig vagy kéttucatnyi tekinthető különleges mega-régiónak, azaz magasra kiemelkedő csúcsnak, mágneses vonzáspontnak. Esélye azoknak a helyeknek van, amelyek nyitottak, elfogadják és tolerálják a sokféleséget, a  tarkaságot, a másságot. Azoknak, ahol kellő tömegben gyűlnek össze a kreatív újítók, a következetes megvalósítók és a gazdag finanszírozók.

A csúcsokon a legtehetségesebb, legkreatívabb, leggazdagabb emberek élnek. A csúcsok hálózatot alkotnak: a különböző csúcsok lakóinak több közük van egymáshoz, mint az alattuk, a saját körzetükben élő völgybeliekhez. A csúcsok arisztokratái közelebbi kapcsoltban állnak egymással, mint saját udvarházuk cselédségével. Egy kínai tehetős vállalkozónak vagy tehetséges, befutott genetikusnak több köze van amerikai vagy orosz kollegáihoz, mint egy hazájabeli paraszthoz vagy bányászhoz.

Való igaz, folytatja Florida, hogy a csúcsok mostanában átrendeződnek és köztük néhány új is megjelent – ennyiben tehát igaza van Friedmannek. A lényeg azonban változatlan: a világ nem lapos és sima, hanem tüskés, dudori, egyenetlen, méghozzá ritkásan és feltűnően egyenetlen. Az egyenlőtlenség pedig nő, a csúcsok és a nagy síkságok között egyre nagyobb a távolság. A gazdagok gazdagabbak lesznek. Feledkezzünk el arról az illúzióról, tanácsolja Florida, hogy a „tehetség társadalma” megoldja a társadalmi problémákat. Egyeseket talán igen, másokat viszont felerősít, újratermel.

A kérdés az, hogy az adott feltételek közepette, kik tudnak csúccsá válni, kik tudnak elindulni felfelé, kapujukat kitárva a tehetséges emberek előtt; kik tudnak sok pénzt önteni kutatásba és fejlesztésbe, kik tudják felpörgetni az egyetemeiket, kiknél alakul ki az a sokszínű szellemi pezsgés, személyes kapcsolatrendszer, kritikus tehetségtömeg, ami aztán önfejlődő, önerősítő centrummá változik. 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.