Vincent

Van Gogh kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Sok ember, de probléma nélkül, gyorsan be lehetett jutni. A múzeumot alaposan átrendezték, a kereskedelmi funkciók egyre jobban kidomborodnak, ami persze nem baj, sőt.

Nemrég egy rádióműsort hallgattam a királyi adón. Három-négy irodalmár beszélgetett költészetről, versekről. Az egyikük megjegyezte: igazából a legnagyobb költők sem írtak többet harminc „jó” versnél. Rövid vita következett, majd a bölcsek megállapodtak: az a harminc tulajdonképpen egész sok. Harminc „nagy” vers, az bizony nem semmi. És mi van a többivel? A többiben is lehetnek „nagy” részek, és persze az ember arra is kíváncsi, hol vannak bennük azok a jelek, amikből egy későbbi „nagy” megszületésére lehet következtetni, mert az alkotásnak előélete van, a téma általában lassan forrja ki magát, és ez a vajúdás legalább annyira érdekes, mint a végső eredménye, ha valamit egyáltalán végsőnek lehet nevezni.

Vajon hány „jó” képet alkotott Vincent van Gogh? „Jó” képet, vagyis olyat, ami ott marad az emberben, ami megérinti, megmozdít benne valamit? Ez a harmincas szám talán rá is igaz. A harminc „nagyból” talán két-három van most Budapesten. Ezt nyilván tudták a kiállítás rendezői is, és éppen ezért, nagyon bölcsen, a történetiségre, a témák fejlődésére teszik a hangsúlyt.

A „nagy” van Gogh-okat az ember „fejből tudja”. A Szépművészetiben gazdag anyagot lát abból, ami a „nagyok” mellett, előtt létezik. Lát jó képeket, lát gyengébbeket, és talán azt is megkockáztathatjuk, hogy lát rosszakat is, amiket talán észre se venne, ha nem tudná, hogy az egy van Gogh. Az ember, miközben nézi őket, azokat a jeleket, formákat, kacskaringókat keresi bennük, amelyek egy-egy „nagy” kép megszületésének előjelei. Keresi, és meg is találja, és ettől jó az egész.

Feltétlenül érdemes átmenni a másik oldalra is, ahol magyar festők válogatott képei láthatók. A válogatás célja világos: megmutatni, hogyan él, miként fejlődik tovább egy gondolat.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.