Vészhelyzet

A Vészhelyzet az egyetlen televíziós sorozat, amit nézni szoktam. Sürgősségi osztály egy amerikai megyei kórházban, kiváló színészek, profi kivitelezés. Vagy két héttel ezelőtt történt: új beteget hoztak, akinek valamilyen gyógyszerre volt szüksége. Láthattuk, ahogy az indiai rezidens kislány telefonon, faxon megpróbálja kideríteni, hogy mire allergiás az illető, de nem járt sikerrel. Végül beadtak neki valamit, de nem volt szerencséjük, azt pont nem lett volna szabad. Az ügybe valamilyen szerelmi szál is keveredik, óriási balhé, több folytatáshoz elegendő anyag.

Szóval a beteg meghalt. Nem víz- vagy kálciumhiányban, hanem információhiányban. Nem vese-vagy szívelégtelenségben, hanem informatika-elégtelenségben. És ez a betegség nagyon veszélyes lehet, mert a The Economist 2005. április 30-i száma szerint csak Amerikában évente 44-98 ezren halnak bele. Ennyien élhettek volna túl valamilyen rohamot, balesetet vagy bármit, ha az orvosuk az adott pillanatban pontosabban tudja, hogy kik ők, milyen bajaik vannak, mire allergiásak, milyen gyógyszert szednek éppen, milyen a laboreredményeik históriája. Ezek az adatok mind léteznek valahol: orvosok fejében és fiókjaiban, kórházi irattárakban, otthon, magányos számítógépeken.

Léteznek, de nem találkoznak, adott helyeken és időpontokban nem lekérdezhetők. Nem, mert az egészségügy informatizáltsága a világ fejlett országaiban is meglepően alacsony szinten áll. Nézegetem az IDC adatait: a pénzügyi szektor 2002-ben világszerte, egy alkalmazottra vetítve nyolcezer dollárt költött információs technológiára. És mennyit költöttek az egészségügyben? Ennek nagyjából a huszadrészét. Pedig, ha belegondolunk, az orvoslás ugyanolyan információigényes szakma, mint a pénzkezelés. Úgy látszik, a pénz fontosabb az egészségnél. Azért nem kell bánkódni, az egészségügy nem a legutolsó az informatikai fejlesztések fenti rangsorában: az oktatás mögötte van.

Az, hogy milyen lenne az ideális egészségügyi információs rendszer, sokan el tudják mondani. Orvosok és nővérek vizit közben, rádiós rendszereken vihetnék be a vizsgálati adatokat. A páciensekre is parányi rádiós chipeket lehetne tenni alapvető információkkal, amiket aztán elkapnának a Wi-Fi vevők.. Egyes adatokat maguk a betegek vihetnének be a rendszerbe. Az adatforgalomhoz az otthoni telefonrendszert is fel lehetne használni. Mindezeket az inputokat szabványos formátumokban tárolnák, nem egy nagy közös adatbázisban, hanem különböző helyeken, de hálózatba kapcsolva, lekérdezhetően. Gondoskodni kellene a rendszer védelméről, a hozzáférés módjairól, a jelszavakról, meg minden egyébről, ami a megbízható, hatékony működéshez kell.

Technikai szempontból tulajdonképpen minden rendelkezésre áll. A hiányzó szabványokat, protokolokat ki lehet dolgozni, az architektúrát meg lehet tervezni, a szotvereket meg lehet írni, gép pedig van, amilyet a kedves ügyfél parancsol. Azt is meg lehet becsülni, mennyi pénzt lehetne megtakarítani azzal, ha egy csomó vizsgálatot nem kellene ismételten elvégezni, ha nem halnának meg ennyien „információhiányban”, ha agyafúrt adatbányászok kutathatnának az integrált adathalmazokban mindenféle, megelőzésben, járványügyekben használható minták után, stb. Érdekes kísérletek is vannak, tanulságos eredményekkel. Hát akkor mi a baj, miért döcög a szekér?

Az általános pénzhiány mellett van még néhány gond. Vegyük például Amerikát. Az egészségügy itt egy erősen tagolt szolgáltatási ág, sokféle biztosítóval, rengeteg magánpraxissal. És most jön a meglepetés: a kis magánpraxisokban dolgozó orvosok 95%-a csak pennát és papírt használ az adminisztrációhoz. Ráadásul az amerikaiak nagyon érzékenyek a személyes adataikra, és bizalmatlanok is, nem szeretnék például, ha kitudódna, hogy életük során milyen nemi betegségeket szedtek fel. (Lehet, hogy az „információhiányban” meghalt millióknak a személyiségi jogokról már más a véleménye, de őket már nem lehet megkérdezni.)

Ez egy technofóbiás iparág – írja a The Economist. Sajátos módon technofóbiás. Az orvosok ugyanis lelkesen fogadják a diagnosztikát és a terápiát segítő, egyre különlegesebb tudású technikai eszközöket, amikről én általában azt sem tudom, hogy micsodák. A „back office”, a háttéradminisztráció azonban megrekedt valahol, és nagyon nehezen akar onnan kikászálódni.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.