Utazás

Tegnap reggel Acél Anna fáradt szemei a televízióban, utána a rombolás képei.

A vonatozás, mint sokszor, most is felér egy szociológai tanulmánnyal. Nemdohányzó kocsiban már nincs hely, ami nem csoda, a nappalis diákok általában kedd reggel indulnak el, és csütörtök este jönnek vissza, ezt már megtanultam. Mellettem egy ácsmester ül, vele szemben egy tanítónő. Nem ismerik egymást, de a huszadik másodpercben már beszélgetnek. A „beszélget” nem pontos szó, inkább beszélnek egymáshoz, hangosan gondolkodnak, és ehhez egymásban találják meg a közönséget. Elbeszélnek egymás mellett, néha nem is várják meg, hogy a másik befejezze, de szemlátomást mindkettőjüknek szüksége van erre az eszmecserére vagy társas megnyilatkozásra. Természetesen politizálnak, mint egyébként sokan a kocsiban, időnként az én kezemben lévő újság szalagcímeire és képeire mutogatva. Példázatokban beszélnek, rövid történeteket mondanak el.

A tanítónő nevelői hangon beszél, lassan és türelmesen, miközben már a második mondatnál elszakad a valóságtól, túl gyorsan levonja a tanulságot, elvi szintre emelkedik: mindenkinek többet kellene adni, és sokkal egyenlőbben. Ismer valakit, mondja, akit a vállalata állandóan külföldre küld, és ott nem csak a szállást fizetik neki, hanem még az ennivalót meg a telefont is. Ő meg itt ül a diplomájával, egyszobás lakása van, és abban sem lehet biztos, hogy a közalkalmazotti vasúti kedvezménye megmarad. A kórházakban nincs orvos, a napokban az unokahúgának harminchat órát kellett várnia, hogy sorra kerüljön. A jó orvosok elmennek innen. A férjét Németországban operálták, ott persze rend van, hálapénz szóba se jöhet.

Az ácsmester egy kis kelet-magyarországi faluban lakik, ismerem, sokat kerékpároztam arrafelé. Lassan gondolkodik, de logikusan. Mindig csak egyet lép előre, és ha úgy érzi, bizonytalan helyre jutott, meghátrál, majd újból próbálkozik. Háztetőket épít, büszke rájuk. Az a baj, mondja, hogy a faluban a fiatalok nem akarnak tanulni, hanem mindenki érettségizni akar, de úgy, hogy az apja lefizeti az iskolaigazgatót. Munka kevés van, de azért vannak gazdag emberek is, ők ajándékba meg „mindenféle pályázatokon” kaptak mindenféle gépet, amiket nagyrészt már el is adtak, abból élnek. Nemrég a Balatonhoz hívták tetőt építeni, amiért ő az otthon megszokott árat kérte, valamivel még többet is, de utólag kinevették, és azt mondták neki, hogy ott kérhetett volna háromszor ennyit is. Hogy van ez? A múlt hónapban százezer forintot kellett fizetnie egy kórházi kezelésért. Mindennek megvan a maga tarifája, az ő bajának ennyi volt. Az orvosoknak nagyobb fizetést kellene adni, hogy ne szoruljanak rá „erre” (két ujjával mutatja, hogy mire). Aztán hozzáteszi: többet, de csak egy kicsivel.

A trolin fiatal férfi beszél két ismerőséhez. Nagy kár mondja, hogy Magyarországon nincs egy „szűz kezű” negyedik politikusi generáció. Érdekelne, hogy miért pont negyedik, de le kell szállni. Az egyetemen mindenfelé kisebb-nagyobb plakátok: csatlakozz hozzánk, tiltakozzunk a tandíj ellen. Beírom az elmaradt jegyeket.

Hazafelé a vonaton fiatal, elegáns hölgy kerül mellém. Cseng a mobiltelefonja. Megemeli a hangját és tippeket, instrukciókat kezd adni valakinek, hogy miként kell a pártnak kommunikálnia az éjszaka történteket. Kommunikálnia, nem kezelnie. Kommunikáció alatt azt érti, hogy a híradásokban hova kell tenni a hangsúlyokat, mit kell kiemelni és miről kell hallgatni. Logikus, amit mond, pártlogikus. Hangosan beszél, ennyi nem kellene a zakatolás túlkiabálásához, semmi szemérem vagy óvatosság,  valószínűleg hozzánk is beszél tehát, utasokhoz. Ha már így összejöttünk, tartsunk egy röpke szemináriumot. A szomszédos társaságban csalódnia kell: azok hirtelen szintén telefonálni kezdenek, külföldiek, gyakran és lágyan mondják ki a „biznyisz” szót, megosztva a nyelvileg műveltebb utazóközönséggel az üzleti problémáikat.

Este a tévében újból a rombolás képei.      

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.