Uri

Szabadságom első részére Spiró György új könyvét, a Fogságot vittem magammal. Jó választás volt, bár kezdetben aggódtam egy kicsit, elég érdekes lesz-e a vaksi kamasz, Uri története, hogy végigolvassam a majd nyolcszáz oldalt. Nos, az volt.

Uri Tiberius korának Rómájában lakik, az időszámításunk szerinti első század harmincas éveiben kezdi kinőni a kamaszkort. Római polgár, de egyébként abba a zsidó közösségbe tartozik, amely a Tiberis túloldalán él, tehát az „igazi” Róma mellett. Urinak nem sok hasznát veszik otthon, apja látszólag nem tartja sokra. Leginkább heverészni szeret az odújában, ami nem valami biztató kezdet egy ilyen hosszú regényhez. De aztán jön a fordulat: apja valahogy beprotezsálja egy Jeruzsálembe induló delegációba, és ezzel megkezdődik az utazás, a kalandok végeláthatatlan sorozata.

Uri kinyílik. Kiderül róla, hogy tipikus értelmiségi, méghozzá a nemesebb változatból: az a fajta roppant kíváncsi ember, aki ha akasztani viszik, érdeklődve szemléli a bitófát, mondván, hogy közelről még nem látott ilyet, és most itt az alkalom. Okos és olvasott ember, és még rövidlátása is előnyére van: mivel nem lát jót, kénytelen gondolkodni, gondolatokkal kitöltve azt az űrt, amit a szeme nem tud befogni. Tudásának és eszének köszönheti, hogy minden gödörből kimászik valahogy, mindent túlél. Valakinek mindig szüksége van rá, valaki mindig gondját viseli mondván, hogy „egyszer majd kérünk magától valamit”. Valaki mindig befektetésnek tekinti, amire nem árt vigyázni, mert jó lehet még valamire.

Szóval Uri nekiindul a delegációval, Rómából eltalpal a tengerig, ott hajóra száll, kiköt valahol a keleti parton, begyalogol Jeruzsálembe. Jeruzsálemből a nevezetes damaszkuszi úton észak felé indul, elidőzik egy kis faluban, majd „ösztöndjat” kap Alexandriába, a kor New Yorkjába, ahol még a görög gimnáziumba is beiratkozik. Végül Egyiptom után ismét Róma következik, itt ér véget – némi száműzetés után – Uri élete. Spiró a Varászhegy-technikával kezeli az időt: az első napok és hetek nagyon lassan telnek, a vége felé viszont felpörögnek az események, éveket ugrunk át.

Szép, hosszú út Urié. Hol magtól megy, hol viszik; hol küdik, hol ő akar menni. Belekerül a Birodalom darálójába, sorra fogyasztja a császárokat. Tiberius után Caligula következik; Uri ott van, amikor meggyilkolják. Caligulát Claudius követi, utána Néró jön, majd legvégül egy különös korszak mindenféle perc-császárokkal. Uri egyre világosabban látja a világ és a Birodalom működését. Látja, hogyan bomlik meg a rend, és hogyan jön létre valami új. Látja, miként uralkodnak és bolondulnak meg a császárok, hogyan gyilkolásszák egymást rendszerint a szó legszorosabb értelmében az uralkodó elit tagjai, hogyan viselkedik a nép, kik, miért és milyen módon terjesztik és érvényesítik a régi és az újabb ideológiákat. A maga határain belül globális világ ez, még ha lassan utazik is benne az ember, az áru és az információ.

Uri minden megjegyez, folyton tanul. Együtt vacsorázik Pilátussal és Heródes Antipásszal. Aki jól figyel és az évszámokra is ügyel, időben rájön, hogy egyszer olyan emberekkel osztja meg a börtöncelláját, akiknek később még nagyon fontos szerepe lesz. Lakik palotában és tyúkszaros ólban, az Alexandriában az újjáépülő könyvtár tekercseit bújja, segédkezik jeles beszédek és történelmi (pontosabban történelemhamisító) munkák lekörmölésében, átéli a vészkorszakot és a száműzetést, látja az égő Rómát, dolgozik és vállalkozik, amíg bírja, és elég sokáig bírja.

Urit meg lehet szeretni, leginkább az eszét és a kíváncsiságát; alapjában véve tisztességes ember, tulajdonképpen az egész könyvben a legtisztességesebb, akinek azért e tekintetben is megvannak a maga korlátai: mivel szereti az életét, néha olyan dolgokat is aláír, amiket tulajdonképpen nem kellene, de hát így van ez, ha az embertől néha kérnek valamit, többnyire cserébe valamiért. Uri kilóg a sorból, igazából nem gyűjtögető típus: amikor a holmiját ellopják (ami mindennapos esemény, sokszor megtörténik vele), még örül is: na, ezzel a saruval vagy takaróval sem kell tovább bajlódni, egy gonddal kevesebb. A családja persze rákényszeríti, hogy törődjön az anyagiakkal is, utolsó éveiben már leginkább ez foglalkoztatja.

Izgalmas élet ez, az ember hol császárok udvarába kerül, hol a vesztőhely szélére.

Kalandos, színes és eleven könyv a régi Rómáról, de Spiró persze igazából a máról beszél, a ma eseményeit és figuráit vonultatja fel, rengeteg áthallással, direkt és indirekt utalásokkal. A mai politikai életet mutatja be, a mai érdekviszonyokat, a mai politikát, a mai kliens-patrónus rendszert, a manipuláció, a cselvetés, mai eszközeit és módjait, az üzlet és a kultúra mai világát. Hogy pontosan hol a határ a mai világ és a régi Róma között, hogy kit kivel, milyen eseményt milyen történéssel lehet behelyettesíteni, azt nyilván az olvasó döntheti el. Spiró mesél, nagyon jól mesél, de azért úgy ötven oldalanként megáll egy kicsit, és olyan dolgokat mondat ki valakivel, amit többször is elolvas az ember.

Nagyon is mai könyv ez, de talányosan mai. „Fogság” – de milyen fogság? Uri néhányszor valóban fogságba kerül, de a cím valószínűleg nem innen jön. A kulcsot inkább abban a szövegbe rejtett mondatban kell keresni, ami szerint Uri egy régebbi világ foglya. Az újat megéri és megérti, de a helyét nem találja benne.     

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.