Tanár úr

Ma reggel valami egész másról akartam írni, a tegnapi szálat akartam összebogozni egy másikkal, de az asztalomon egy boríték várt, fekete csíkkal a szélén, vagyis az a fajta, amit szorongva bont ki az ember, azt találgatva, vajon ki mehetett el. „Mély fájdalommal tudatjuk…”

Kovács Sándor távozott közülünk, a Corvinus Egyetem professzora, a levél szerint 74 éves korában.

1978-ban negyedéves egyetemistaként hozzá jelentkeztem szakszemináriumra. Hogy miért, azt nehezen tudnám megmondani. Ha azt mondanám, véletlenül, nem állnék messze a valóságtól. Korábban nem tanított, nem is ismertem, tulajdonképpen az első szakszemináriumi foglalkozáson láttam először, előtte azt sem tudtam, ki fog belépni az ajtón.

A szabályos órarendi tárgyként szereplő szakszemináriumok célja a diplomaírásra való közös felkészülés volt, kis csoportokban, meghirdetett témák alapján. Valami miatt az ő témáját választottam ki, pedig nem nagyon értettem, hogy mi is az tulajdonképpen; nekem egy kissé elvont volt, valami szervezeti struktúra meg mérés, furcsa nevű elméletekkel kombinálva. Valószínűleg az vonzott leginkább, hogy a program aljára oda volt írva: angolul tudni kell, az irodalom angolul lesz, én pedig gyakorolni akartam a nyelvet, leginkább a szaknyelvet, mert addig csak szépirodalmat olvastam, angol nyelvű szakkönyv vagy folyóirat nem is volt a kezemben, leszámítva egy-két Newsweeket a nyelvórákon a Makarenkóban.

Úgy emlékszem, Kovács Sándorhoz négyen jelentkeztünk, és nem tartom kizártnak, hogy a többieket motivációja is valami hasonló volt. Az első foglalkozáson meghallgatta a terveinket (nem voltak különösebb terveink), de látszott, hogy határozott elképzelései tulajdonképpen neki vannak. Hamar kiderült, hogy van valamilyen kutatási iránya, és mi ahhoz fogunk csatlakozni, afféle félamatőr kis műhelyként, a magunk féléves időhorizontjával, hiszen akkoriban az volt a szokás, hogy az egyetemet mindenki a megadott idő alatt járja ki, a szakdolgozatát pedig az utolsó félév végén védi meg, a ki- vagy a lemaradás szokatlan magatartásnak számított.

Az én kezembe egy fénymásolt amerikai könyvet nyomott, máig emlékszem a lapok tapintására, mert akkoriban még speciális papírfajtát használtak a másoláshoz, olyan volt, mintha valamilyen vegyszerbe mártották volna, még a szagán is azt lehetett érezni. Fordításokkal kezdtük, úgy 10-15 oldallal kellett készen lenni minden héten, mindenki indigóval gépelt hártyavékony papírra, hogy a csapat minden tagjának jusson példány. Kezdetben együtt haladtunk, majd a Tanár úr elképzeléseit követve szakosodni kezdtünk, végül mindenki önállóan látott neki a saját dolgozatának.

Valamennyien rendszeres vendégei lettünk a könyvtárnak. Én két harvardos kutató munkásságára szakosodtam, azt hiszem, a Tanár úr akkoriban őket tartotta a legtöbbre. Egyikükkel vagy tíz évvel később személyesen is találkoztam, beszélgettünk egy kicsit egy szálloda halljában, de nem jött különösebben tűzbe attól, hogy róla írtam a diplomadolgozatomat.

A szemináriumok vezetéséhez a Tanár úrnak sajátos stílusa volt, egyszerre volt kemény és barátságos, megértő és gúnyos, a bajusza mozgásán általában látni lehetett, hogy mikor beszél komolyan, és mikor nem. A szünetben egy gyárba küldött bennünket, ahol őt jól ismerték, egy ottani fontos ember is az ő óráira járhatott.  Az alapos szemináriumi felkészítés után a disszertáció megírásába már nem szólt bele, az a mi dolgunk és felelősségünk volt. Arra is emlékszem, hogy a védéshez az én dolgozatomról négy oldalas bírálatot készített. Nem sokkal az államvizsga után megkeresett, egy jegyzetet állított össze éppen, és ellentmondást nem tűrve közölte, hogy a szakdolgozatomból két-három fejezetet bele fog szerkeszteni.

Később számos írását, tanulmányát és cikkét olvastam. Mindig arról írt, ami engem is nagyon érdekelt; amit írt és ahogy írt, az mindig szokatlan volt az akkori mezőnyben. Nem mindig tudtam követni, a méréssel kapcsolatos elképzeléseivel például egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, a gondolkodása nekem néha túlságosan elvont volt. Egyszer “örököltem” tőle egy kurzust, számomra az első teljes egyetemi kurzust, amit aztán évekig tanítottam, a fóliái valószínűleg még most is megvannak a garázsban egy polcon.

Véletlenül jelentkeztem hozzá. Most, ahogy visszagondolok az eltelt időkre, világosan látszik, mennyi múlt ezen a véletlenen.

Utoljára a Gellért téren láttam egy szemvillanásnyira: a Műegyetemről jöhetett, éppen villamosra szállt a híd felé, én pedig az ellenkező irányba mentem órát tartani. 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.