Takaró

Ma délelőtt 9:00-tól 14:00-ig moderátori szerepkörben a CEBC „A győztesek felelőssége” című konferencia-kerekasztalán. Nagy közönség, becslésem szerint több mint kétszáz ember a plenárison, körülbelül 40-50 az általam vezetett „pénzügyek és gazdaság” szekcióban. A téma természetesen a kormány gazdaságpolitikája, a folyamatosan áramló javaslat- és intézkedéssorozat.

A problémák nagyon bonyolultak, éppen ezért ha az ember el akar valahogy igazodni a dzsungelben, kénytelen leegyszerűsítő hasonlatokban gondolkodni. A magam részéről szeretem azt a megoldást, amikor valaki az országot, illetve azon belül az államháztartást egy családhoz, a családi költségvetéshez hasonlítja. Élsz valahol egy családban, vannak benne keresők és eltartottak, vannak jövedelmek, vannak kiadások, van rezsi, van egy életmód. Ha bevételeid és a kiadásaid nincsenek egyensúlyban, ha eladósodsz, lényegében három dolgot tehetsz.

Az első és nyilván a legsürgősebb: megpróbálsz valahonnan pénzt szerezni, megtiltod a gyerekeknek a fagylaltozást, nem osztasz több zsebpénzt, sőt, mindenki bead valamennyit a dugipénzéből, lejjebb csavarod a fűtést, grillcsirke helyett vajas kenyeret tálalsz vacsorára. Ilyen jellegű intézkedést sokat látok és olvasok most, a kormányzatból érkező előadók is jórészt ezekről beszéltek: ezek az úgynevezett „megszorító intézkedések”. Bár el lehet érni velük valamekkora javulást, tartós megoldást ezek nem adnak, ráadásul rontják a hangulatot a családban.

A második dolog, amit tehetsz, az a „reform”: tartósabb változtatásokkal megpróbálod elérni, hogy hasonló helyzet máskor ne fordulhasson elő, vagyis a család addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér. Ez már életmódbeli változtatásokat jelent: szigeteled az ablakokat, lecseréled a kocsidat egy kisebb fogyasztásúra, áttérsz az internetes telefonálására, levél helyett e-mailezel (legyünk korszerűek!), esetleg, ha nagy a gond, a családi házból átköltözöl egy társasházi lakásba. Ha sikeres vagy, csökken a nyomás a családi költségvetésen, kisebb lesz a rezsi, ismét meg lehet kockáztatni egy esti fagylaltozást, a gyerekek is feltölthetik a mobiljukat. Reformelképzelésekről is bőven volt szó a mai konferencián; az persze más kérdés, ki mennyire hisz a megvalósulásukban (láttunk mi már karón varjút!), és elegendőnek tartja-e a felvázolt csomagot.

A harmadik, amit tehetsz: elgondolkodsz azon, hogyan tudnál hosszabb takarót szerezni magadnak, hogy jobban kinyújtózhass alatta. Itt már a képességeidről van szó: mit kellene megtanulnod, mit kellene másképp csinálnod, mibe kellene belevágnod ahhoz, hogy egy jobb állást szerezz magadnak, nőjön a fizetésed, gond nélkül többet tudj költeni lakásra, kocsira, fagylaltra. Nevezzük ezt a harmadik dolgot „jövőképnek”, „víziónak”, hiszen arról van szó, hogy munkával és befektetésekkel mivé tudsz válni, képes-vagy-e felemelkedni, milyen pozíciót tudsz tartósan elfoglalni. Nos, ilyen „jövőkép” jellegű elképzelésekről alig hallottam ezen a konferencián, és a közönség nagy része is leginkább ezeket hiányolta.

Persze úgy is lehet gondolkodni, hogy ilyet ne is várjunk az államtól. Az állam feladata az, hogy hatékony és könnyű legyen, levegye a kövekkel megrakott hátizsákot a vállunkról, és aztán hogy hova szalad, az már a gazdaság dolga. Példákat és ellenpéldákat mindenki tud mondani. Én a fenti értelemben vett jövőkép megfogalmazását és megvalósítását inkább a gazdasági élet szereplőitől várnám, és nem az államtól. Reméljük, hogy képesek lesznek rá.   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.