Száz év

Színház: a „Száz év magány” a Vígben. A könyvet két-három évvel ezelőtt olvastam. Nem emlékszem belőle semmire, csak arra, hogy nagy élmény volt, valahogy burjánzott az egész, mindenfelé kacskaringós indákat növesztett, ahogy a család és a falu lakossága szaporodott és élte világát. Addig élt, amíg olvastam.

Színre lehet vinni ezt? Talán annyira, mint a Háború és békét. A Vígben megpróbálják, különös, hullámos, lejtős színpadon, amin időnként magától gurulni kezd valami lefelé és bepottyan a zenekari árokba. Az első percek magánya után legalább tizenöt-húsz ember folyamatosan a színpadon. A halottak is ott maradnak az élőkkel, időnként bele is szólnak az eseményekbe.

A vége előtt két-három perccel, az érzelmi tetőpontnál a földszint első soraiban megszólalt egy mobiltelefon, vidáman ciripelt valamilyen gagyivá nyomorított klasszikus dallamot egyre erősebben és akaratosabban, a gazdája nyilván nehezen találta meg. Minden tiszteletem a színészé, aki ilyenkor szemrebbenés nélkül játszik tovább, nem vágja földhöz a kalapját, nem megy ki és csapja be maga mögött az ajtót.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.