Second life

Pár napja egy levél landolt a gépemen. A küldője arra kért, töltsem ki a hozzácsatolt kérdőívet. Miért pont én töltsem ki? Hát azért, mert blogot írok, a kérdőív a blogírási szokásokat szeretné feltérképezni. Valamiféle házi feladatról, gyakorló kutatásról lehet szó, a levél ugyanis az ELTE egyik szociálpszichológus hallgatójától jött. Mit írok, miért írom, kinek írom, mit várok cserébe, stb.

Aha, ezek szerint a szociálpszichológusok itthon is érdeklődnek a blogvilág iránt. Ez egyébként sokkal jobb, mint ha az ember a pszichiáterek érdeklődését keltené fel, s azok kezdenék el vizsgálni. Az érdeklődésnek örülök. Jó látni, hogy az itthoni kutatók benne vannak a főáramban. Némi keresgélés és vizsgálódás után könnyű megállapítani, hogy „social networking” jelenség iránt igen nagy lett a nemzetközi kutatói körök érdeklődése, és a blogírás többnyire ide van besorolva, valamiféle alkategóriaként. A határvonalakat tényleg nehéz lenne meghúzni.

Érdekes dolog, amikor az embert vizsgálni, elemezni, kategorizálni kezdik. Olyan dolgokat tudhat meg önmagáról, önnön tevékenységeiről, amikre eddig nem is gondolt. Az egyik kutatónál például azt olvasom, hogy a blogírás elhomályosítja a különbséget az „orality” és a „literacy”, a „corporeality” és a „spatiality”, valamint a „public” és a „private” között. Nahát, erre eddig nem is gondoltam. Különösen az a „corporeality”, arra tényleg nem. Bajban lennék, ha ezeket a szavakat pontosan le kellene fordítanom.

Amúgy komolyan érdekes dolgok ezek. Azt is olvasom, hogy a blogíró tulajdonképpen ugyanúgy virtuális személyiséget épít magának, mint az a derék polgár, aki a Second Life virtuális terében mondjuk kőkemény rockerként jeleníti meg magát, miközben a valóságban aktakukac valamelyik hivatalban. A szerzők úgy beszélnek a blogjukról, mint saját online személyiségükről, digitális reprezentációjukról. A blog hangot és azonosságot ad nekik a digitális térben. A blog digitális arc, ami részben azonos a gazdájával, de külön is válik tőle, saját életét éli, ráadásul a múlt jeleit, barázdáit is megőrzi. Nahát!

A blogíró megjelenít valamit önmagából, de csak azt, amit szeretne. (Szerintem néha azt is, amit nem szeretne.) A blogot a saját tulajdonának tekinti, valaminek, amit a publikum elé tár, de egyben fél is ettől a publikumtól, mert ha az belepiszkál a képbe, akkor a digitális arc eltorzul, olyan lesz, mintha a falfirkálók éjszaka összekenték volna, vagy valaki álmában kitetoválta volna, és amikor a gazda felébred, ijedten látja magát a tükörben. Egyesek jól tűrik ezt, mások kevésbé.

A blogíró tulajdonképpen vérszerződést szeretne kötni a közönségével: én tartozom nektek valamivel, cserébe legyetek jók. A blog az én személyiségem meghosszabbítása. Az én virtuális testem. Szíveskedjetek tisztelni. Az én testem megjelenik közöttetek, de azért az magánterület. Vagy inkább valami homályos dolog a „privát” és a „publikus” között.

Szóval ilyen dolgokat írnak a kutatók. Érdekes, érdekes, tényleg érdekes. És ki kutatja a kutatókat?

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.