Rokonok

Mozi: Rokonok. Ha valaki megkérdezné, szerintem melyik a legjobb magyar film, vagy mondjuk inkább így: nekem melyik a legjobb, habozás nélkül válaszolnám: az Apa Szabó Istvántól. Egy ősrégi debreceni moziban láttam először valamikor általános iskolás koromban, és valószínűleg nem sokat értettem belőle, de teszeni tetszett, leginkább az a vicces kézitusa a nyilasokkal. Azóta sokszor láttam, és mindig olyannak éreztem, mint egy zenedarabot, amit akárhányszor meghallgat az ember.

Azóta sok Szabó-filmet láttam, és ahhoz vagyok szokva, hogy mindig gazdagabban jövök ki a moziból, mint ahogy bementem. Hogy mivel, azt nem mindig lehet pontosan megmondani: az ember valamit megértett, valamit átérzett, valami megvilágosodott neki. Most is ezzel a várakozással ültem be a plázamoziba, de a gazdagodás élménye elmaradt. hogy miért, annak valószínűleg több oka van, pontos megfogalmazásukhoz még meg kell nézni egyszer-kétszer a Rokonokat, amire nyilván sor is kerül majd.

Kaptam egy jól megcsinált, minden ízében gondosan kivitelezett filmet, gyönyörú képekkel, mellékszerepekben is egészen kiváló színészekkel. De kaptam-e valami mást is, amit egyébként kapni szoktam? Nézzük a történetet. Érdekes ma ez a történet? Nem különösebben, a valóságban sokkal kacifántosabbak bontakoznak (vagy éppen nem bontakoznak) ki előttünk. Túl direkt ezt most így. Ráadásul úgy a közepe felé már nagyon belegabalyodik az ember, elveszti a szálakat, és nem is izgul rajta különösebben, mert igazából nincs kinek drukkolnia. Kinek is drukkolna? A film a sakktáblán csak a tisztek vonalát mutatja meg, embereket látunk, akik úgy általában jól élnek, és sakkoznak, kártyáznak egymással; manővereik belterjes csatározásoknak tűnnek, úgy igazából nem veszít senki. Vannak vesztesek, van másik világ? Madaras József koldusa lenne az? Vagy az időnként megalázott kis cselédlányé? Ők csak másodpercekre jelennek meg, nem keltenek rokonszenvet, nem adnak tétet az eseményekhez. Vihar egy pohár vízben, fenn a kastélyban egy kis borsot törnek egymás orra az urak, de különösebb baja nem esik senkinek. Néhány villa, néhány részvény gazdát cserél, és kész.

Érdekes ez a filmbeli Kopjáss? Nem érdekes. Könnyű jellemnek tűnik, aki igazából nem fejlődik sehová. Egy gazdag polgári házból jön, és egy valamivel gazdagabb felé tart – ez lenne a forgószél, ami elkapja az embert, a felemelkedés kivételes lehetősége, az induló vonat, amiről nem szabad lemaradni? Egyáltalán, mit akar ez a Kopjáss? Leleplezni? Igazságot tenni? Közelebb kerülni a tűzhöz? Ennyire amatőr, ennyire naív lenne? És miért lesz öngyilkos? Ki miatt? Önmaga miatt? Szabó istván talán maga is érezte, hogy ezek a kérdések nincsenek megválaszolva, sőt igazából fel sincsenek téve, és ezért tehette a film végére ezt a szájbarágós befejezést a disznókkal meg a koldussal (aki korpa közé keveredik…), azt próbálván érzékeltetni, hogy mégis van itt valami komoly, nem csak egy kis törzsi beavatási játékról van itt szó. Az eredmény? Az utolsó képsor logikátlan, erőltetett, a katarzis elmarad. Pedig nem szokott, Szabónál pláne nem szokott. Az Édes Emma nem volt ennyire mívesen kivitelezett film, azt az ember mégis valahogy a gyomrában érezte, napokig nem tudott tőle szabadulni.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.