Részvénytársaság

Elolvastam a hétvégi újságban Sárközy Tamás professzor cikkét (Népszabadság, június 10.) az államigazgatás reformjáról, pontosabban arról a kérdésről, hogy lehet-e az országot részvénytársaságként működtetni, a modern részvénytársaságok által használt struktúrában és eszközökkel. Az erről szóló vita már régen politikai síkra terelődött, ami hazai viszonylatban annyit jelent, hogy nehéz róla értelmesen beszélni. A gondolat mindenesetre érdekes, és az is kétségtelen tény, hogy aki figyeli a kormányzat szervezeti felállásával kapcsolatos lépéseket, a kibontakozó rendszerben valóban felfedezhet több olyan elemet és megoldást, amelyeket “modern részvénytársaságok” alkalmaznak.


Kérdés persze, hogy mit értünk “modern részvénytársaság” alatt, mert tapasztalataim szerint részvénytársaság sokféle van, és ezek többféle módon lehetnek “modernek”: ami jó és “modern” mondjuk a Microsoftnak, az lehet, hogy használhatatlan egy koreai autóalkatrész-gyárban, egyszerűen azért, mert más a profiljuk, a kiterjedésük, mások a működési körülményeik. Az IBM aligha tudná ugyanúgy kezelni a munkatársait, mint ahogy mondjuk a Wal-Mart teszi. Vannak társaságok, amelyek több száz oldalas stratégiai terveket készítenek, mások megelégednek egy jól csengő jelszóval. Vannak lazán szervezettek és vannak feszesen kézben tartottak. Vannak olyanok, amelyeknek aktív és szakértő igazgatótanácsa van, de vannak olyanok is, amelyek vezető testületében passzív laikusok (is) ülnek, és az előbbiek nem feltétlenül sikeresebbek az utóbbiaknál.


A különbségek ellenére persze szép számmal akadnak hasonlóságok is, manapság például a “modernség” nélkülözhetetlen eleme a fejlett, integrált, “real time” infokommunikációs rendszerekre való támaszkodás, a folyamatszemlélet, a forrásokkal való takarékosság, a globális gondolkodás.


Maradjunk most a hasonlóságoknál. Aki “modern részvénytársaságra”, annak is a szervezeti felépítésére utal, az valószínűleg arra a struktúrára gondol, aminek az alapjait nagyjából száz évvel ezelőtt alakították ki olyan cégek, mint például a Du Pont meg a General Motors. Ez a struktúra napjainkig sokat változott, de az alapjai megmaradtak, talán most kezdenek bomladozni egy kicsit.  A centralizálás és decentralizálás sajátos elegyéről van szó, bizonyos logika szerint, de változó arányokkal és mértékekkel. A tipikus “modern nagyvállalat” vállalati központból és több-kevesebb önállósággal rendelkező üzleti egységekből áll, amelyeknek az a dolga, hogy a befektetőknek jövedelmet termeljenek. Működésüket a központ kontrollálja. A tulajdonosok tőkéjét, a forrásokat a központ osztja szét attól függően, hogy az egyes üzleti egységekben mekkora potenciált lát, melyik milyen teljesítményt nyújt, illetve várhatóan fog nyújtani. Az üzletágak elkészítik a maguk terveit és ezekkel mintegy “pályáznak” a vállalat (pontosabban a tulajdonosok) tőkéjére: adj nekünk ennyit meg ennyit, és cserébe ekkora eredményre számíthatsz.
A központ másik fontos funkciója a szolgáltatás: olyan szolgáltatásokat nyújt az üzletágaknak, amelyeket nem lenne ésszerű decentralizált módon megszervezni.
A felsorolt funkciók a valóságban sokféleképpen valósulnak meg: vannak például kicsi, csak a pénzügyi eredményekkel törődő központok, de vannak nagyobbak is, amelyek stratégiákat csinálnak, nagy projekteket kezdeményeznek, rendszeresen beleszólnak az üzletágak életébe. Az utóbbiaknak adott önállóság sem egyforma mértékű, ami érthető is: nem mindegy például, hogy az üzletágak függetlenek-e egymástól, vagy egymásra vannak utalva, kooperálniuk kell egymással, együtt kell meghatározott irányokba mozogniuk. Ha figyeljük a nagyvállalatok történetét, láthatjuk, hogy ez az alapstruktúra mozog, változik: néha a centralizációs tendenciák erősödnek, máskor több önállóságot kapnak az üzletágak, egyes funkciókat, döntéseket, hatásköröket hol ide tesznek, hol oda, számos tényező és megfontolás függvényében. Azt is tudjuk, hogy a működés módjáról és jellemzőiről régóta viták dúlnak, velük kapcsolatban számtalan nyitott kérdés van.


Olyan témáról van szó, minek könyvtárnyi irodalma van.
Nos, tényleg úgy tűnik, hogy a kibontakozó hazai kormányzati szervezetben valóban megjelennek olyan elemek, amelyek a fenti alapstruktúrában való gondolkodásra utalnak. Sárközy Tamásnak valószínűleg igaza van abban,hogy ez nem baj, sőt. Mindazonáltal felmerül egy csomó kérdés. Én például rögtön a cikk címénél elakadtam: “Magyarország közszolgáltató részvénytársaság?” Utána az első bekezdésben a kérdés: működhet-e Magyarország részvénytársaságként? Ezek szerint az ország lenne a részvénytársaság? Eddig úgy gondoltam, hogy ha már részvénytársaság, akkor nem az ország a részvénytársaság, hanem az államigazgatás a maga szerveivel. Szolgáltató részvénytársaság, aminek egyszerre vagyok a tulajdonosa és az ügyfele, amiben nincs semmi furcsa, hiszen ugyanez a helyzet, ha egy MOL-kútnál tankolok, miközben egy köteg MOL-részvény van otthon a fiókomban. Tulajdonosként döntök arról (választás), hogy kik vezessék ezt a társaságot. Tulajdonosi jogaimat az igazgatótanácson (országgyűlés) keresztül gyakorlom, a tanács pedig operatív vezetőket (kormány) nevez ki. Ha tovább visszük a nagyvállalat-metaforát, akkor az üzletágak a tárcák meg a mindenféle kormányzati, államigazgatási szervek, amelyeknek az a dolga, hogy szolgáltatásokat nyújtsanak, köztük olyanokat is, amelyek számomra nem feltétlenül kellemesek, de egyébként szükségesek. Miért ne működhetne ez az egész a fentebb leírt, évszázados múltra visszatekintő modell szerint? Központosított forráselosztás, eredményelvárások, stratégiai koordináció, ésszerű szolgáltatási háttér, önállóság a végrehajtásban…


Működhetne így? Talán igen, talán nem. Talán igen, mert, mint láttuk, van benne logika, vannak kész sémák, van mögötte tudás és tapasztalat. Talán nem, mert a nagyvállalat-metafora több ponton sántít. A “modern részvénytársaság” nem véletlenül lett olyan, amilyen. A piac, a verseny, a viszonylag egyértelmű nyereségelvárások tették ilyenné. Van piac, van verseny az “Államigazgatási Szolgáltató Zrt.” esetében is? Ha mondjuk nem tetszenek a Földhivatal, az APEH, az akármilyen minisztérium szolgáltatásai, ügyfélként fordulhatok egy másikhoz? Dönthetek úgy, hogy nem vásárolok tőle, nem fizetek neki? Elég a tulajdonosi kontrollhoz a négyévenként esedékes választás, esetleg némi tiltakozás és demonstráció? Mire hajlamos egy ilyen szervezet erős külső kontroll nélkül? Mi akadályozza meg abban, hogy felvegye a “zárt rendszerek” sokak által megénekelt tipikus negatív jegyeit? Képes az államigazgatás kifejleszteni és működtetni mindazokat a finom rendszereket (tervezés, kontroll, eredménymérés, ösztönzés, kommunikáció stb.), amelyek a “modern” részvénytársasági struktúrát valóban hatékonnyá teszik?
A kísérlet mindenesetre érdekes. Figyeljünk rá!

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.