Rangsor

Egy kollegám szólt, hogy olvassuk el, mert érdekes. El is olvastam, mármint a The Wall Street Journal szeptember 20-i számában megjelent cikksorozatot az üzleti iskolákról, népies nevükön business school-okról. Az apropót az adta, hogy több mint négyezer toborzással foglalkozó, azaz a munkaadói oldalt képviselő szakember véleménye alapján elkészült a szokásos rangsor.

Tessék, itt van valami, amiben Európa vezet: a nemzetközi mezőnyben a spanyol ESADE az első. Az MIT a nyolcadik, a Berkeley a tizenegyedik, a Harvard a huszadik, Stanford a huszonnegyedik. Ebből jól látszik, hogy a toborzókat nem csak az akadémiai képességek érdeklik, mert akkor minden valószínűség szerint az utóbbiak vinnék el a pálmát.

Az iskolákról készített cikkekből és riportokból elég jól kiderül, a szorosan vett szakmai tartalmon kívül mi kell ahhoz, hogy egy iskola népszerű legyen a toborzók körében. Nemzetközinek kell lenni, mint ahogy a győztes ESADE példája is mutatja: náluk a diákok háromnegyede külföldi, ráadásul vagy harminc különböző országot képviselnek, vagyis aki itt tanul, igazi „globális” környezetbe kerül, nemcsak hall a különböző kultúrákról, hanem át is éli azokat a társaival fenntartott viszonyban és együttműködésben. A nemzetközi jellegnek jót tesz, ha az iskola működő szövetségeket tart fenn más országok hasonló intézményeivel, és manapság már az is követelmény, hogy azok között ázsiai is akadjon.

Szükség van erőteljes gyakorlati orientációra, mindenféle valóságos projektekre, amelyekben a visszajelzést nem (csak) a tanár, hanem a valóságos üzleti élet adja. A gyakorlatiasságot nemcsak a mindenféle feladatok biztosítják, hanem a hallgatók tapasztalatai is. A cikkek alapjául szolgáló felmérések azt mutatják, hogy a jobb iskolák MBA-s hallgatói négy-öt éves szakmai tapasztalattal rendelkeznek, sőt, az MBA úgynevezett „executive” (azaz elitebb felsővezetői) változatában a megkívánt előzetes munkahelyi tapasztalat hossza eléri a nyolc-tíz évet. Az iskolák általában többféle MBA programot futtatnak párhuzamosan, amelyeket gondosan el kell választani egymástól. A legfiatalabb hallgatók általában a teljes munkaidős (full-time) programokra járnak, a részmunkaidős (part-time) változatokra a valamivel idősebbek, az executive programokon pedig egyáltalán nem ritka a deres halánték. Egyre divatosabbak a többnyire egyéves specializált programok, amelyek a klasszikus MBA-k generalista szemlélete helyett valamilyen speciális területen (funkciók, szektorok, iparágak, piacok stb.) kínálnak elmélyülést; közöttük néhány egészen különleges is akad.

Az ideális létszám tekintetében megoszlanak a vélemények. A sikeres iskolák sok MBA hallgatót toboroznak, ezért néha el kell gondolkodniuk azon, hol húzzák meg a határt, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására. A kérdés nem egyszerű: a kis csoportlétszám jót tesz a közvetlen tanár-diák kapcsolatoknak, az interaktív módszerek használatának, de ha egy diák csak két-három tucat társával találkozik, vitatkozik és dolgozik rendszeresen, akkor a világnak csak egy kisebb szeletét ismerheti meg rajtuk keresztül.

Az iskolák általában azt vallják, hogy a diplomás programokat mindenféle rövidebb tanfolyamokkal, vállalati kihelyezett programokkal is ki kell egészíteni, mivel az egyrészt jót tesz a bevételeknek, másrészt tréningben tartja a tanári kart.

A győztes spanyol ESADE alapítói üzletemberek és jezsuita atyák voltak. A toborzók szerint a kiválóságát nemcsak a szakmai tartalom adja, hanem az is, hogy az oktatás mellett nevelik is a hallgatóikat. Mire nevelik? Csapatmunkára, vállalkozói szemléletre, toleranciára, etikus magatartásra. Olyan embereket nevelnek, akikkel könnyű együtt dolgozni, akikben meg lehet bízni. Való igaz, az etikáról manapság sokat beszélnek az üzleti iskolákban. Az etika tantárgy lett, megtanulandó tananyag. Bár a fontosságával gyakorlatilag mindenki egyetért, módszertani szempontból két nagy tábort különböztethetünk meg.

Az egyik szerint az etikának ott a helye az MBA-s tantárgyak sorában: kell hozzá tankönyv, kell tanszék és előadó, kellenek esettanulmányok, kell vizsga. A másik szerint az etika nem külön tantárgy: a többit kell úgy tanítani, hogy az etikai vonatkozások megfelelő helyet kapjanak bennük, vagyis a hallgatók ne ahhoz szokjanak hozzá, hogy igen, reggel nyolctól tízig pénzügyek, utána marketing, ebéd után számvitel, majd kettőtől négyig etika, mert akkor a valóságban is ebben a szellemben fognak viselkedni: délelőtt tesszük a dolgunkat, délután meg csinálunk valami etikusat.

Az etika tárgya, ikertestvére a vállalat társadalmi felelősségeként emlegetett témakör, a „corporate citizenship”. Az utóbbi név arra utal, hogy a vállalat ugyanúgy polgára a közösségnek, felelős lakója a városnak, mint az egyén. Etika, felelősség, polgári magatartás – vajon miért váltak manapság ennyire fontossá ezek a témák? Minden bizonnyal azért, mert szükség van rájuk, mert a gyors, nehezen követhető változások miatt egyre nagyobb az a ködös, szürke zóna, ami jogrendet körülveszi. A vállalat haszonélvezője egy bizonyos rendnek, akkor pedig nem lehet hűvös kívülálló, alkalmi vendég: tennie is kell e rend fennmaradásáért, a fennmaradáshoz szükséges kiegyensúlyozottságért, igazságosságért, a város életének minőségéért, biztonságáért.

 Magyarország most nehéz időket él. Őszintén kíváncsi vagyok, vállalati körökben ki hogy értelmezi most az etikát és a felelősséget.   

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.