Nuba

Pár napja a Mátrából Eger felé haladva – a recski struccfarm meglátogatása után –   felmásztunk a siroki várba. Úgy tudom, a Valahol Európában egyes jeleneteit itt forgatták. A stáblistán sok az ismerős név. A forgatókönyvet többen is jegyzik, köztük ott van Balázs Béla is, aki jól ismerte a német Leni Riefenstahlt, több filmen dolgoztak együtt, még olyan is akad közöttük, amelyet közösen rendeztek, a hölgy ugyanis főszerepet játszott benne, és amikor a kamera elé állt, Balázs Béla vette át az irányítást.

Leni Riefenstahl fénykorában, vagyis a harmincas években és a negyvenesek elején a német nácik vezető filmese volt, azt is mondhatnánk hogy filmes propagandistája, hiszen az egyik legismertebb alkotása a nürnbergi tömeggyűlésekről készült, Hitler személyes megbízása alapján. A hölgy jól ismerte a náci vezért, aki a teljesítményét egyebek között hatalmas virágcsokrokkal jutalmazta. Sok közös fénykép készült róluk, az egyiken például egy kertben sétálnak, Goebbels társaságában. Ez a kép is megrendelésre készült, azt bizonyítandó, hogy a propagandaminiszter és a rendezőnő között a pletykák ellenére jó a viszony.

A siroki vártól tehát meglepően rövid kapcsolati háló vezet Adolf Hitlerig – az időbeli eltolódástól persze el kell tekintenünk – ; Karinthy Frigyes vagy Duncan Watts bizonyára örülne ennek a példának. Nekem önmagamtól eszembe se jutott volna, hogy van ilyen vonal, ha nem olvasom el az amerikai Steven Bach új könyvét Leni Riefenstahlról, akinek a nevével korában is találkoztam már, filmjeiből hosszú részleteket néztem meg a YouTube-on.

A filmekhez, pláne a filmtörténethez én nem sokat értek, de úgy látom, a tehetségét senki sem kérdőjelezi meg. A nürnbergi filmrészletekből én is meg tudom állapítani, hogy a politikai propagandafilmek műfajában sokan valóban Riefenstahl köpönyegéből bújtak és bújnak elő, az általa alkalmazott beállításokat ma is előszeretettel használják, azt a trükköt például, hogy a kedvelt szónokot mindig egy kicsit alulról kell fényképezni, rajongó arcokat bevágva a közönségből, lobogó zászlók között. Egyszerű és átlátszó trükk, de kétségtelenül hatásos, újszülöttnek pedig minden vicc új.

Riefenstahl tehetséges volt, ehhez nem fér kétség. Tehetséges volt, amikor a nürnbergi filmeket forgatta, amikor meglepően dinamikus és modern beállításokkal dokumentálta a berlini olimpiát, amikor a háború után különleges fényképsorozatot készített a szudáni Nuba törzs atlétatermetű férfijairól és gazellamozgású asszonyairól, tehetséges volt amikor élete vége felé az óceánban búvárkodva filmezett. Az életrajza éppen ezért a művész és a politika viszonyának klasszikus története.

Adva van egy tehetséges ember, aki fokról fokra mászik felfelé az elismertség létráján. Aztán egyszer csak ott a nagy lehetőség: a politika segítségével át lehet sorolni a gyorsító sávba, több fokot ugorva az élre lehet kerülni, pénzhez, befolyáshoz, különleges megbízásokhoz lehet jutni. Cserébe persze ki kell szolgálni a politikát, azt kell mutatni, amit a hatalom mutatni akar, és arról kell hallgatni, amiről a hatalom hallgatni akar. Leni Riefenstahl esetében a politikát a nácik és személyesen Hitler képviselték. Valószínűleg nem lett volna baj, ha a nácik győznek. De nem győztek, és a német film nagyasszonyának élete végéig magyarázkodnia kellett, hogy mit is keresett a vezér oldalán, tudott-e a koncentrációs táborokról, tisztában volt-e vele, mi történik majd azokkal a cigányokkal, akiket egy gyűjtőtáborból válogatott össze statisztáknak, érdeklődött-e eltűnő zsidó filmes barátai után, zavarta-e, hogy Balázs Béla nevét utólag le kellett vennie a hivatalos stáblistáról.

Nekünk pedig itt marad az örök vitakérdés a művészet, illetve a művész és a politika viszonyáról. Válaszolni Steven Bach se tud, szemlátomást nem is akar.

Leni Riefenstahl gyakorlatilag a kortársunk volt, 2003-ban halt meg százegy éves korában. Elképesztő életerő mozgatta: 98 éves korban még felült egy rozoga, szovjet gyártmányú helikopterre, hogy újra felkeresse Szudában a nubákat. Meg is találta őket, persze nem a régi állapotban, hiszen az afrikai országban háború tört ki, a gépfegyverek a kertek alatt ropogtak. Menekülni kellett, a túlterhelt helikopter leszállás közben felborult, Leni több bordája eltörött, de még ezt is túlélte, még több évig élt, gyakorlatilag végelgyengülésben halt meg.

Ezek tények. De ki volt tulajdonképpen Leni Riefenstahl? Tehetséges ember, aki az előrejutás érdekében kiszolgált volna bármilyen politikát, bármilyen hatalmat? Naiv művészlélek, aki egyszerűen nem látta, vagy nem tudta felfogni, hogy mi történik körülötte? Egyszerűen magával ragadta az a lendület, ami milliókat sodort el azokban az időkben? Lehet steril műalkotásokként értékelni a nürnbergi felvételeket, az Olimpiát, tekintetnél nélkül azok politikai üzenetére, propagandisztikus tartalmára? Lehet hazudni a szépség érdekében? Mit válasszon a művész, ha a szépség és az igazság között kell döntenie?

Leni Riefenstahl általában az előbbit választotta. Ügyesen mozgatta a kamerát, vágott, kihagyta azt, ami nem tetszett neki, trükközött, kifestette a nubákat, talán még a halaknak is dirigált. Amit alkotott, kétségtelenül hatásos.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.