Négy százados

„Ön folyton töpreng, filozofál” – olvasom a Bárka Színház kávézójának falára kitett Fortinbras-társasjáték szabálykönyvében. „Lépjen hátra két mezőt!” A vívóteremben halomba rakott székek, olyanok, mintha egy frissen felszámolt általános iskolából származnának. A földön tarka, mindenfelé kígyózó szőnyegcsíkok. A jegyszedő tapintatosan figyelmeztet: azokra ne tegyük a székünket, mert az a hely a színészeké, ott fogják eljátszani a Hamletet, pontosabban ott fogjuk eljátszani, mert számítanak a közönség aktív közreműködésére.

Már az gyanús volt, hogy a műsorra kiírták: mindenki hozzon magával egy kelléket. A lelkes közönség – köztük több jól ismert ember − hozott is. Volt mindenféle: zsebventillátor, lufi, gumikesztyű, alma, amit csak el lehet képzelni. A darab elején sorsolás, így osztják ki a szerepeket. Aztán megkezdődik a játék. Játszanak előtted, mögötted, melletted, játszanak rajtad, játszanak veled, játszanak a tárgyaiddal. Aki közelebb ül az éppen aktuális helyszínhez, számíthat rá, hogy az ölébe ülnek, bevonják valamilyen akcióba, kérdeznek, kérnek tőle valamit, néhány pillanatra minden szem pont rá szegeződik. Kísérleti színház. Csoportterápiás Hamlet. Fogalmam sincs, mennyi lehet benne a rögtönzés. Talán meg kellene nézni mégegyszer, akkor kiderülne.

Az angol rendező ott ül szinte mellettem, buzgón jegyzetel, időnként kér valamit, például azt, hogy a következő jelenet alatt oltsuk le a villanyt, amit aztán az igazgató pár perc múlva egy követ útján megtilt, mert többen megpróbálnak kimenni és beleütköznek a bútorokba. Szünet nincs, csak néha némi székátrendezés. A szöveg az eredeti, ahogy Shakespeare (?) megírta és Arany János (!) lefordította. Sorra jönnek az ismerős sorok. De érdekes módon, és ez a legkülönösebb az egészben, itt nem a szöveg a lényeg, hanem az interakció, az együttműködés. A csúcspont itt is a nagymonológ, de az izzását igazából nem a tartalma adja, hanem az a két kés, amelyeket a színész és egy meghökkent néző perceken át a szó legszorosabb értelmében kölcsönösen egymás torkának szegeznek, miközben a közönség dermedten, lélegzetvisszafojtva ül és nézi, mi lesz most, mert elvileg bármi lehet.

Ilyen különleges feszültséget éreztem már máskor is. Az egyik Hamlet, amit láttam, a moszkvai Taganka Színház vendégelőadása volt sok évvel ezelőtt; a rendező Ljubimov, a címszereplő Viszockij, akiről én akkor körülbelül annyit tudtam, hogy ő Marina Vlady férje. Két jelenetet is fel tudok idézni. Amikor egyre közelebb ért az a mondat, hogy „Rohadt az államgépben valami”, érezni lehetett, hogy mindenki visszatartja a lélegzetét és feszülten figyel, ki szabad-e ezt mondaniuk a moszkvaiaknak, és ha igen, hogyan. Kimondták, és mindenki kieresztette a levegőt. A másik jelenet a nagymonológ, amit Viszockij fennhangon (volt neki) mennydörgött, mögötte pedig egy tucatnyi besúgó körmölte sercegő lúdtollal és továbbította valahová felfelé a szavait. A közönség közben mozgolódott, sutyorgott, hirtelen mindenki mondani akart valamit a szomszédjának.

Viszockij-Hamletnek volt egy jelenete a királynővel, amikor a zsebéből egy pénzdarabot vett elő, megmutatta az anyjának, majd dühösen a földhöz vágta. A pénz pattant egyet a deszkán, majd a sötét nézőtér felé repült. A színész egy pillanatra meghökkent, majd folytatta a jelenetet. A pénz pontosan az én ölembe pottyant, valahol az ötödik-hatodik sorban, amitől én is meghökkentem egy pillanatra. Sima rézkorong volt, valamivel nagyobb, mint egy mai húszforintos. Évekig őriztem a pénztárcámban, amíg a földalatti mozgólépcsőjén el nem lopták a tárcámmal együtt. Aki megtalálta, bizonyára bosszankodva dobta félre, látván, hogy csak egy értéktelen fémdarab.

Ha már itt tartunk, azt is jegyezzük fel ide, hogy a Hamletet először a mátészalkai személyvonaton olvastam. Volt rá idő, nyolc óra alatt pöfögött el a Nyugatiig. 

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.