Natasa

Levettem a polcról a Háború és békét és ide tettem a gép mellé. Két vaskos kötet, együtt vagy másfél ezer oldal. Egy szép színésznő, Ljudmilla Szavaljeva van a címlapon, nyilván azért, mert amikor ez a kiadás megszületett, éppen Bondrcsuk filmje ment a filmszínházakban. Jómagam egy füstös, zsúfolt falusi moziban láttam mind a négy dupla részt.

De félre a nosztalgiázással. Mi ez a könyv? Kevin Kelly szerint (The New York Times, május 14.) egy sziget. Miért sziget? Azért mert egyedül áll, nincs kapcsolata a többi könyvvel itt a polcon, a hiányzókról nem is beszélve − az utóbbiakból van vagy 32 millió: állítólag ennyi kötetet hozott össze mindezidáig az emberiség. Egy szigetet körbe lehet járni, meg lehet nézni erről, meg lehet nézni arról, de elmenni nem lehet róla, vagy nagyon nehéz, gondoljunk csak Robinsonra vagy Tom Hanks-re A számkivetett-ben. Az én Háború és békém tehát magányos, nem beszélget a külvilággal, legfeljebb rajtam keresztül.

Pedig éppenséggel beszélgethetne. Indulhatna róla néhány híd. Ha már a hidaknál tartunk, itt van például a 176. oldalon a következő bekezdés: „Kutuzov visszavonult Bécs felé. A braunaui Inn-hidat meg a linzi Traun hidat lerombolta maga mögött.” Álljunk meg egy pillanatra: Braunau neve ismerősen cseng! Itt született Adolf Hitler. Épp most olvastam valahol, hogy a vezérről mindezidáig körülbelül hatszáz életrajzi munka látta meg a napvilágot. Nagyon valószínű, hogy néhányuk a braunaui hidat is megemlíti, Hitler ugyanis átkelt rajta nem sokkal Ausztria bekebelezése után, győzelmi menetben, amiről számos fotó készült, és az újságok is minden bizonnyal megemlékeztek róla.

Tehát Kutuzov is, meg Hitler is. Miért nem tud az én Háború és békém erről a kapcsolatról? Hát azért, mert papírra nyomták, néma lapokra, néma betűkkel. Mi lenne a megoldás? A digitalizálás, ami nyilván már meg is történt, hiszen Tolsztoj művét már nem védi a copyright. Ha a digitalizált változatot olvasnám, akkor most ide tehetnék egy linket vagy egy tag-et, és a magányosság megszűnne, az én könyvem beszélgetni kezdene a külvilággal. A linkemet megtalálná és értékelné egy kereső, és így az általam megteremett kapcsolat a kollektív bölcsesség szerves részévé válna, ami igen felemelő gondolat.

Most tételezzük fel, hogy él valahol egy ember, akit pont ez a braunaui híd érdekel. Talán olvasta Ivo Andric-ot (Segítség! Hol van ezen a szövegszerkesztőn szarvacskás c betű?), és tudja, hogy a hidaknak néha igen érdekes története van, kicsiben mutatják a történelmet, a világ folyását és változását. Nos, a mi emberünk elhatározza, hogy összeállít egy virtuális könyvet a braunaui hídról. Modern ember lévén egy internetes keresőhöz fordul és beleírja: „bridge” és „Braunau”. Egy kis szerencsével rövidesen megtalálja a Kutuzovról szóló bekezdést, Hitler fényképeit, meg talán az én blogbejegyzésemet is, hiszen épp most írtam a braunaui hídról. Munkájával, a virtuális „Híd az Innen” kötettel jó szolgálatot tesz a hasonló érdeklődésű embereknek, akik, mivel kevesen vannak és szét vannak szórva a világban, a nevezetes „long tail” (tudnám magyarul is mondani, de a szó szerinti fordítás itthon nem szerencsés) részei, annak is valahol a legvégén. Az emberiség fontos új alkotással gyarapodna, amiben Tolsztoj és én is közreműködünk társszerzőként, de bizonyos értelemben Hitler is.

Kevin Kelly szerint mindent digitalizálni kellene, amit csak valaha alkotott az emberiség: könyvet, filmet, újságot, képet, szóval mindent. Ha ez sikerült, jöhetnek a linkek, a tagek, a mindenféle elektronikus hivatkozások. Kik csinálnák mindezeket? A profik mellett a magamfajta szorgalmas amatőrök. Kollektív alkotás lenne az egész. Minden digitalizált anyag egyetlen hatalmas könyvvé állna össze. Hatalmas hálóvá, amin különböző szálakon lehetne elindulni és haladni, például a braunaui híd által képviselt szálon. Minden ilyen szál egy potenciális új alkotás, mint az a bizonyos virtuális hidas könyv, amiben mások mellett ott lenne Kutuzov, Hitler és én. Az emberiség, az emberi tudás példátlan módon és mértékben gazdagodna. Vizuális típusként látom is magam előtt ezt a hatalmas hálót, amiben, hogy Kelly-t idézzük, „le lehet hatolni minden dolgok fenekéig”. Hogy van e minden dolgoknak feneke és vajon mi van ott − az abszolút igazság? az isten? −, azt most ne firtassuk, meg azt se, érdemes-e oda lehatolni. A kép szép, a perspektíva csábító.

Szkennelni, szkennelni, szkennelni! Linkelni, taggelni, elektronikus hidakat építeni, digitális hálót szőni! Van azonban egy akadály: a szerzői jog, a nevezetes copyright. Most csak azokat a könyveket lehet minden probléma nélkül digitalizálni és a köz elé ingyen kirakni, amelyek már nem élvezik a védelmét. A világ sajnos tele van olyan szerzőkkel, akik a jogdíjakból akarnak meggazdagodni, meg kiadókkal, akik szintén kötik az ebet a karóhoz. A szerzői jog a múlté, állítja Kevin Kelly a The New York Times hasábjain. Elavult, sőt, bizonyos értelemben erkölcstelen. Megfosztja az emberiséget attól, ami tulajdonképpen az övé. Árvaságra, magányos tengődésre ítél olyan műveket, amelyeknek köztünk lenne a helyük, a nagy közös pókhálóban, amiben mellesleg én vagyok az egyik pók a linkjeimmel. (Más pókok taggelnek is, én még nem.) Indítsunk harcot a copyright ellen! A szerzők meg keressenek más jövedelemforrásokat, rendezzenek például performace-okat (?), biztosítsanak pénzért hozzáférést saját személyükhöz (??), tegyenek reklámokat a műveikbe (???), keressenek szponzorokat (na, ez most is pont így működik).

Die hard! − mondja erre a copyright. Nem adom fel könnyen! Nem adom fel, mert a létemhez kőkemény egyéni érdekek tapadnak: itt vannak az ellustult, az interet szavát nem értő szerzők, a kiadók, a filmgyárak, az újságok a maguk lobbierejével. Tudom, hogy nem adod fel könnyen, mondja Kelly, de ne feledd, hosszú távon halálra vagy ítélve. Kik ítélkeznek feletted? Hát a technika, az internet, a keresők, a szorgalmasan szkennelő kínaiak, a letöltő-fájlmegosztó tizenévesek, a fecsegő, linkelő bloggerek, szóval a nagyközönség.

Gondoljátok meg mindezt, proletárok!

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.