Miért ilyen jó?

Film: Wall-e. A földi életet már csak egy elpusztíthatatlan, szimpatikus csótány képviseli. Mindenütt szeméthegyek, csinos préselt szemétkockákból épített szemét-felhőkarcolók. Az emberek elmentek, pontosabban elmenekültek, nagy űrhajókon keringenek valahol az űrben, kövéren, mindenféle mű dologgal körülvéve.

Mielőtt elmentek, bekapcsolva felejtettek egy kis takarító robotot, egy kis automata kukát, lomtalanítót, aki a talált szemetet a hasába gyűjti, helyes kis kockát formáz belőle, majd felpakolja egy szeméthegy tetejére. Ő Wall-e. Egy reggel, miután előírásszerűen feltöltötte magát napenergiával, egy hófehér űrszondával találkozik. Ő Éva, az emberek küldték az űrplázájukról, hogy nézze meg, mi a helyzet az elhagyott bolygón. Megbarátkoznak, de egyszer csak találnak egy aprócska növényt, valami babcsírát, mire Évában bekattan a program: el kell vinni az emberekhez… És megkezdődnek a bonyodalmak.

Felmerül a kérdés, kedves képviselőtársaim, hogy miért ilyen jók a Pixar-filmek, és azok közül miért pont ez a talán legjobb. Most nem a biztos technikai tudást szeretném kiemelni, pedig nyilván az is van. Másról ejtenék néhány szót.

Itt van először is a részletek iránti rendkívüli érzékenység. Semmi sincs csak úgy odakenve. Minden szereplőnek jelleme van, néha egészen finoman kidolgozott jelleme és hozzá tartozó viselkedésmódja. Wall-e nem egyszerű robot, akiből az amerikai filmipar szabályai szerint hős lesz. Wall-e csőlakó. Kukázó ember. Az a típus, aki lehetetlen körülmények között is megpróbál valami komfortot teremteni maga körül. Ismerem ezt a magatartást, láthatom a pesti utcákon is. Túrni a szemétben, rátalálni valamire, amit meg lehet pucolni egy kicsit, ami – talán – jó lesz majd valamire. Legalább jelképnek jó. Komfortot teremteni, valami kis eldugott miniatűr világot, aprócska életteret, ahova haza lehet menni, lecsatolni a lánctalpat, lefeküdni és várni a reggelt. De említhetném a robot-bolondokházát is, a különféle módokon megzakkant gépekkel, amelyek néha mégis normálisabbnak tűnnek az őket lakat alatt tartó külvilágiaknál…

Aztán itt van a jó értelemben vett stílusbeli bizonytalanság, az ügyes lavírozás a sémák között. Már azt hiszed, hogy, és akkor kiderül, hogy dehogy. Beleéled magad egy stílusba, és tipikus, előírásszerű cselekményvezetésbe, de akkor mindig jön egy csavar, valamivel lelöknek a sínről, kifricskáznak a műfaji komfortzónádból. Ennek ára is van: a Wall-e tulajdonképpen nem gyerekfilm, bár nyilván sok kisgyerek meg fogja nézni.

De említsük meg a finom, hol nyílt, hol rejtett utalásokat, paródiákat, áthallásokat is. Űrodüsszeia, Csillagok háborúja, Száll a kakukk, Az ötödik elem… Mindig csak annyi belőlük, amennyi kell.

Mondanivaló van bőven. Hatás? Valószínűleg nulla. Mozi után kidobni a szemetet, be a gyereket a terepjáróba, bekapcsolni a légkondicionálót, otthon kicsomagolni az új kenyérpirítót, bekapcsolni a kétméteres tévét…  Vessünk egy pillantást a film hivatalos honlapjára. A Wall-e annak a terméke, amit kritizál.  Mert a negyedéves számoknak amúgy jönni kell, különben esni kezd az árfolyam…                

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.