Meglátjuk

Mozi: Charlie Wilson háborúja. Az amerikaiak többféle filmet tudnak csinálni a saját politikájukról és politikai életükrol. Az egyik műfaj a hősi eposz: az országot valami nagy baj fenyegeti, háború, szegénység, erkölcsi züllés, marslakók támadása vagy valami ilyesmi. Az ország elgyengül, depressziósan tévelyeg, de akkor jön egy leader, többnyire maga az elnök vagy a korábban koholt vád alapján, merő gonoszságból félreállított alelnök, aki szebb jövőt vizionál, összefogást sürget, példát mutat, reményt önt a depressziós szívekbe, sőt, ha kell, személyesen lövi szét az ellenséget. A végén könnyek, nagy nemzeti összeborulás.

E műfaj példányai tartalmi szempontból többnyire unalmasak és nevetségesek, nagyjából a Piroska és a farkas vagy az aluljárókban kapható vezetési ál-szakkönyvek szellemi színvonalát képviselik. Az ember többnyire a sztárok és a látvány miatt nézi meg őket. (Én például kedvelem Harrison Fordot, rossz filmekben is hajlandó vagyok megnézni.)

Szerencsére a politikai-ideológiai filmgyártásnak van egy másik vonala is. Ebben mindenki – politikusok, pénzemberek, újságírók, kémek stb. – azt teszi, amit az érdekei éppen diktálnak. Kompenzálnak valamit, valamilyen rögeszmét kergetnek, bosszút akarnak állni valakin, nőt akarnak, hírnevet, pozíciót, szavazókat vagy egyszerűen csak pénzt, sok pénzt. Maximalizálni igyekeznek az egyéni hasznosságfüggvényüket, hogy szakszerű legyek. Ha érdekeik úgy kívánják, összefognak, ha nem, nem. Néha elérzékenyülnek, romantikussá válnak, de a roham idővel elmúlik, ismét jönnek a dolgos hétköznapok. Mindenki teszi a dolgát, szervez, cselekszik, konspirál, támad, védekezik, aztán az egészből majd csak lesz valami, talán jó, talán rossz, nem lehet tudni. Meglátjuk – mondja a filmben is idézett Zen mester.

A Charlie Wilson háborúja szerencsére ez utóbbi műfaj egy egész jól sikerült példánya, vagyis nézhető. Tulajdonképpen vígjáték, de az embernek nincs mindig kedve nevetni azon,amit lát. Az első képkocka szerint igaz történetről van szó, vagyis a filmnek van valami igazságalapja, mert amúgy hogy mi igaz és mi nem, csak a jó ég tudja. Wilson képviselő, afféle életvidám, kedves, de határozott fickó. Szerelmes lehet egy szép nőbe, olyannyira, hogy annak biztatására ellátogat egy pakisztáni afgán menekülttáborba. Afganisztánt nemrég megszállták a szovjetek, a lakosai tömegesen menekülnek a szomszédos országba. Bombázás, halottak, rombolás, nyomor és reménytelenség mindenfelé. Wilson lendületbe jön, csavaros utakon fegyvert szerez az afgánoknak. Végre valami kaland, valami izgalom, a szép szőke (?) nő pedig hálás, és ezt ki is mutatja.

Wilson képviselő szövetségesre talál egy furcsa, kiszámíthatatlan gondolkodású CIA ügynökben, aki a film talán legérdekesebb, legrejtélyesebb figurája. Maga mellé állítja azokat, akiknek ez az afgán hadművelet éppen fontos valamiért: kinek ezért, kinek azért. Az afgánok lelövik a helikoptereket és a repülőket, a szovjetek meghátrálnak és kivonulnak. Győzelem, és aki részt vett benne, fürdik a dicsőségben, vagy valami másban. De mi jön ez után? Meglátjuk – mondja a Zen mester. Az átmeneti szövetség felbomlik, az érdekek átalakulnak. Majd lesz valami. Charlie Wilson csatát nyert, háborút nem. Afganisztánban most is háború van.

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.