Margit

Végezzünk el egy kísérletet: írjuk be a valamelyik internetes keresőbe, hogy „Margit híd”. Utána kezdjük el strigulázni, hányan írják így, és hányan kötőjellel, vagyis így: „Margit-híd”. Az eredményt akár internetes népszavazásnak is tekinthetjük: láthatjuk, hogy a kötőjeleseknek és a kötőjelteleneknek egyformán szép nagy tábora van, de megjelenik egy markáns kisebbségi vélemény is: azoké, akik szerint van harmadik út, mégpedig az, hogy „Margithíd”.

De miért érdekes ez? Azért, mert még mindig Jean Twenge „Generation Me”-jét olvasgatom. Van benne egy fejezet az iskolákról. (A amerikai iskolákról természetesen.) Tételezzük fel, hogy egy tanár dolgozatokat javít valahol, és egyszer csak az kerül a szeme elé, hogy „Margit-híd”. Az akadémiai szótár szerint ez a változat helytelen. Kell-e valamit tenni, mondjuk vastagon aláhúzni pirossal? Egy manapság népszerű amerikai pedagógiai irányzat szerint nem kell javítani. Hagyni kell, hogy a gyerek „independent speller” legyen, független véleményalkotó egyéniség, individuum, akinek határozott véleménye van a dolgokról, például az, hogy „Margit-híd” vagy éppenséggel „Margithíd”.

A nevelési kulcsszó a „self-esteem”, ami önbecsülésnek és öntudatnak egyaránt fordítható. Ez az, amit építeni kell és nem megsérteni. Nem megsérteni például azzal, hogy pirossal bekarikázunk egy nyelvtani hibát, ami ugyebár kudarcélmény. A pozitív iskolai atmoszféra, a gyerek egyénisége és önbecsülése fontosabb a hibák javításánál. Egy brit tanár nemrég azt javasolta, hogy az iskolai szótárból töröljék a „fail” szót, ami bukást jelent. Mások szerint a piros tinta használata túlságosan sértő és durva, használjunk helyette inkább lilát.

Ami fontos: sok jó jegyet adni, mert az pozitív visszacsatolással táplálja az önérzetet. Amerikában a jegy-infláció statisztikailag jól kimutatható: 1968-ban a középiskolások csak 18%-a produkált A-s átlagot, 2004-ben pedig már csaknem a felük. Tulajdonképpen az lenne a jó, ha mindenki átlag fölötti lehetne. Ezt a friss egyetemisták is így látják: 70%-uk szerint saját akadémiai képességeik átlag fölöttiek. (Ezt a matematikai eredmények éppenséggel nem igazolják vissza.)

Ha a jó jegy könnyen jön, nem kell annyit tanulni: a statisztikákon az is jól látható, hogy egy mai átlagos első éves egyetemista órákban számolva kevesebbet tanul, mit a korábbi generáció tagjai. Egy 2003-as vizsgálat szerint az elsőévesek 43%-a jelezte, hogy gyakran unatkozott a középiskola utolsó évében.

Mit is üzenünk a gyerekeknek? – teszi fel a kérdést Twenge. Hát tulajdonképpen azt, hogy ne tanuljanak. A teljesítmény nem fontos. A fontos az, hogy jól érezzék és nagyra értékeljék magukat. Kemény munkával elért teljesítményről, ideálokról, célokról, karakterről ritkán kell szót ejteni. A verseny csak árt az önbecsülésnek.

Mi lesz ennek az eredménye? – kérdez tovább Twenge, a San Diego State University fiatal professzora. Hát, először is olyan gyerek, aki nehezen viseli a kritikát. Jobb, ha a munkaadók felkészülnek erre. Az így nevelt gyerek nem tudja felmérni a saját teljesítményét. Ha rossz jegyet kap, fel van háborodva. Úgy véli, a hiba nem benne van. Úgy gondolja, hogy ha „rendelt a raktárból egy A-t” (befizetett rá, lásd tandíj), akkor azt meg is kell kapnia. A kutatások azt bizonyítják, hogy az olyan ember, akiben túlteng a „self-esteem”, kritika hatására könnyen barátságtalanná, durvává, agresszívvé, elzárkózóvá válik, még azokkal szemben is, akik nem kritizálták.

A statisztikákból az is látszik, hogy az iskolai csalások száma is nő. (Egy amerikai egyetemen 2002-ben csináltak egy felmérést ezzel kapcsolatban: a diákok 80%-a vallotta be, hogy csalt már az iskolában. Ez már csak azért is érdekes, mert manapság gyakran hallom és olvasom: az amerikai diákok nem csalnak.) Az így nevelt tanulók meg vannak győződve arról, hogy különleges belső értékeik vannak, amiért figyelmet és elismerést érdemelnek, és egyáltalán: saját igényeiket minden elé kellene helyezni.

Mindez megbocsátható lenne, írja Twenge, ha az ilyen módon önbecsülésre és önérzetre nevelt diákok iskolai teljesítménye jobb lenne. A baj az, hogy az helyzet ennek éppen az ellenkezője. Az így gerjesztett „self-esteem” nem hoz jobb teljesítményt, és szemlátomást nem véd meg a korai terhességtől, az alkoholizmustól, a kábítószerezéstől, a depressziótól és a krónikus jólét-függéstől sem. („Chronic welfare dependency” – hogy ezek a pszichológusok mit ki nem találnak.)  A „self-esteem” programok a kocsit fogják a ló elé.

„My recommendation is this – idéz egy szakértőt Twenge -: forget about self-esteem and concentrate more on self-control and self-discipline.” Az önbecsülés eredmény legyen, ne kiindulópont. Minek az eredménye? A jó teljesítményé. A kudarc járjon rossz érzéssel, mert a rossz érzés motivál. A „self-esteem” irányzat édes cukorka: a tanárnak nem kell kritizálni, a gyerek nem kap kritikát, mindeni elégedetten megy haza. A probléma az, hogy nemcsak elégedetten, hanem bután és tanulatlanul is. Arról nem is beszélve, hogy a munka világában a kemény kapitalizmusban nincs „self-esteem” mozgalom. Jobb erre felkészülni és felkészíteni.  

Post a Comment

You must be logged in to post a comment.